Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-10-17 / 42. szám

óriási tömege vonult át azóta a földön! Az emberek menynyi milliárdja küzdött, harcolt, munkálkodott, szenvedett s nyugszik ma már a halál pora által elfedve a földben. Oh azon a magaslaton a mindenhatóság erejével ragadja meg az utast a halál csodálatosan nagyszerű fensége. Halál, milyen kimagyarázhatatlan titok van ebben a fogalomban! Hiszen mi az életet sem tudjuk egész mélységében felfogni és átérteni. Az azonban bizonyos, hogy a halál hatalma messzibbre ér, mint az élete; azt mondják a természetvizsgálók is, hogy a hold, a mi legközelebbi égitestünk nem egyéb, mint holt anyag, a melynek se vize, se levegője nincs, a melyen az életnek semmi nyoma nem található, a mely most a nap kápráztató verőfényében fürdik, majd borzadályos fagyban hever. És itt e földön is sok ezredéven át uralkodott a halál, mielőtt ide pattant volna az első élet-szikra. Nagy nap volt az a világok történetében, mikor az élet nyoma először mutatkozott a földön, végetlen, szerény, formátlan, de hát egészen új, egészen sajátos valami. A föld első csirája magában hordozá az utána következő élet egész gazdagságát. De abban a pillanatban, hogy az élet a világba lépett, kezdetét vette a halál'al való küzdelem is, mert valóban az élő világ egész mozgása nem egyéb, mint állandó küzdés a halállal és ez a világ csak küzdve tarthatja fenn magát. A növény életcsirája puha burokba van rejtve, azért, hogy megvédelmezze azt a halál legelső szelétől. Mikor aztán ezt a burkot lefoglalta magának a halál, akkorára már a csira gyökeret készített magának, hogy új erőt nyerve az anyaföldtől, dacoljon a halállal. Az életért való harcban, a létért való küzdelemben fejlik ki a növény ereje, kifelé tör a világosság felé, szorgalommal épít sejtetsejt után, lerakja a csatornákat a nedvkeringés számára, leveleket hajt. hogy ezek által lélekzetet vegyen és legszebb diadalát akkor ünnepli, mikor a kimondhatatlanul finom, kedves virágokat nyitja. Hogy pedig fentarthassa magát halhatatlanul, a virágokat magvakká alakítja át; és ebből a célból ezer meg ezer magot teremt, hogy ha az egyik ezer elpusztul is. maradjon meg a másik ezer, mert azok csodálatos szívóssággal vannak felruházva. Az egyptomi múmiák koporsóiban talált árpaszemek, a melyeket 3—4000 év előtt rejtettek oda, ír időn a feltalálás után elszóratíak, új gyümölcsöt hoztak. A növény meg tudja magát védeni a tél szigorúsága ellen, forró nyáron pedig pergamenszerű levelek segítségével védi magát a nap hévsége ellen. A növények aztán, míg a halál ellen küzdenek, mindig fejlettebb és erősebb képződményeket hoznak létre, kezdve az első nyövénycsirákon fel ama nagyszerű eukaliptusok és sequoi-kig, a melyek száz méternél is magasabbra emelik koronájukat a levegőben. A századok viharaival dacoló fák a halál hatalma fölött győzedelmeskedni látszanak. Pedig utoljára ők is kidőlnek, az erdők amaz óriásait is lefekteti a halál, melyek árnyékot nyújtottak az ősapáknak. A libanoni cédrus ép úgy porba hull a halál fensége előtt, mint a mezőnek virága. Kikelet jöttével csodálatosan szép virágszőnyeg borítja a szent földet, és íme a tavasz derekán egész váratlanul feltámad keletről a forró, szárító Siroccó szél. Fúj egész napon át, a mikor is aztán estére a virágok elhervadnak, a száraz leveleket elfújja a vihar és a hol reggel még buja virágszőnyeg látszott, estére már kiégett, kiaszott sárga föld látható, úgy hogy a zsoltárköltő méltó joggal énekelheti meg azt a virágot, a mely reggel még virágzik és a melynek estére már a helye sem látszik. Az élet azonban egy újabb fejlődési fokra lép. A növények felibe emelkedik az állat az ő önkéntes mozgásával és az ő új erejével, az érzéssel. Mindaz, a mi előbbre viszi és fentartja az életet, kapcsolatban van a jólét, az öröm érzetével, míg ellenben mindaz, a mi rokonságban van a halállal, aggodalmat és fájdalmat okoz. Igen, a halál fájdalma végig vonul az egész állati életen. Egy francia természettudós állítja, hogy halálveszély közeledtekor, még azok a legparányibb lények az ázalagok vagy ázalagférgek is átkarolják egymást, hogy aztán, ha a veszély elmúlt, ismét tovább folytassák útjokat. Mennél finomabb szervezetű az állat, annál fogékonyabb a halálos aggodalmak mindenik fokozata iránt is. És ez az aggodalom mennyire megváltoztatja az állat természeti jellegét. Mikor a távol nyugaton rettenetes lánghullámok zúgnak végig Amerika őserdeiben, ezek láttára ösztönszerűleg futnak össze a megijedt vadak, bivalok, farkasok pekarik, szarvasok, a nélkül, hogy bántanák egymást és mikor valamely mély völgyben összekerülnek, nyugodtan állanak egymás mellett, míg a lángnyelvek ott csapkodnak a tetőkön fejők felett: a halál miatti aggodalom megszünteti vadságukat. És mikor Indiában a Ganges vidékén a rendkívüli felhőszakadások által megdagadt óriási folyam a bengalitenger öböltől jövő orkánok által szabad lefolyásában megakasztatván, elönti a messze vidéket, a halálos borzalom egyazon halomra vagy sziklacsúcsra tereli a tigrist, zebrát, hiénát és sakált és ezek a veszély pillanatában elfelejtik, hogy ők született ellenségei egymásnak. Pedig az állatnak több eszköze van, mint a növénynek ahhoz, hogy szembeszálljon a halállal. Idegei, érzékszervei gondosan figyelnek minden veszélyre. Elrejtőzhet barlangokba és sziklahasadékokba, az éjszaki szél elől elmenekülhet a melegebb levegőjű déli tájékokra. Dühös ellenével szemben nagy segítségére van ügyessége, ereje, ravaszsága. Utoljára azonban az állatnak is el kell pusztulnia minden védő és támadó fegyvere daczára is, sőt legtöbbször a vénség beköszönte előtt ragadja magával a halál vihara. Ha végig kutatjuk a föld egész történetét az élet amaz első jelenségeitől kezdve, melyek a kőszéntelepeken találhatók, napjaink történetéig, úgy látszik, hogy ez a történet nem egyéb, mint a halál rettenetes győzedelmi végigvonulása az élet felett. A parányi korallok nagy szorgalommal építgették lakaikat, de meg lepte őket a halál és új nemzedék épít magának otthont a holtak fölött, hogy aztán végül óriási sziklákat, egész szigeteket képezzenek és a halál hatalma alatt megsemmisüljenek; sziklahüvelyök nem tudja őket megvédelmezni a haláltól. Hanem az életnek a halál ellen való emez óriási harca nem volt hiábavaló; nem olyan harc volt ez, a mely mind jobban eltompítptta és elnyomorította volna az életet. Nem! a belső életerő a növényi és állati jelenségek támadása és elmúlásában folyton finomodó és felségesebb képződményeket hozott létre, az élet alakulásaiban mind jobban felismerhetővé vált valami mély bölcseség, valami ismeretlen ész kinyomata úgy, hogy a halál győzedelme úgy tűnik fel, mintha az valami titkosan működő szellemi hatalom nagyszerű kijelentésével volna kapcsolatban. Az előre és felfelé törő „életösztön nem nyugodott meg az állati organismusnál. Végső célját, az emberben érte e'. Az élet ezen a legmagasabb fokon fejti ki a maga leggazdagabb eljességét, itt gvűjté össze nemcsak minden eddigi erőit, hanem itt hozta nyilvánosságra legcsodálatosabb és legtitkosabb erejét, a tudatos szellemet is. Egyetlen élő lény sem látszik a testi és lelki halhatatlan életre annyira hivatottnak, mint az ember. Hogyan? Hát a műremekek eme legfinomabbika és legdicsőbbike, az emberi tett, ez is martalékává lenne a halálnak? Hogyan? Hát ez a mű remek csak azért volna teremtve, hogy aztán csakhamar semmivé legyen megint? Igen, mi