Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-10-17 / 42. szám

I. a lelkészavatásra és beiktatásra, II. az esperesavatásra és beiktatásra, III. a püspökavatásra és beiktatásra vonatkozó szokámódokat a különböző egyházkerületekből szerezze be és sokat, eljárási azoknak ösmertetése mellett adjon véleményt egy, hitvallási és kormányzati elveinknek megfelelő, oly eljárásra nézve, mely annak idején a konvent által a zsinati törvényhozás elé terjesztessék, szabályzat alkotása végett. Tanári karunk ennek a megbízatásnak a legmélyebb tisztelettel és szives készséggel tesz eleget és e végből a különböző egyházkerületekből vett, sokszor bizony szűkszavú értesítések alapján, az ott fennálló szokásokat és eljárási módokat a jegyzőkönyvben megnevezett sorrend szerint ösmerteti, mindenik címhez hozzácsatolván egyúttal a kivánt véleményt is, a mint következik. I. A) A lelkészavatás. A lelkészavatást általános szokás szerint rendes isteni tisztelet előzi meg, a melyben többnyire a felavatandó egyike prédikál. A felavatási szertartás pedig lényegileg így megy végbe: 1. A felavatandók a dunamelléki, dunán- és tiszántúli kerületekben az úrasztala köré állanak, nálunk többnyire ugyanott ülve maradnak; Erdélyből az erre vonatkozó szokás hiányzik. 2. Következik a felavató beszéde, a dunamelléki, dunán- és tiszántúli kerületekben az úrasztala mellől, nálunk a szószékről; Erdélyből az adat hiányzik. 3. A felavató az erdélyi és a két tiszai kerületben a szokásos liárom kérdést intézi a felavatandókhoz, melyeknek rartalma a hivatal önként való elvállalására., istenigéjének a szentf] könyv és hitelvek szerint való hirdetésére és a lelkiösmeretes hivatalviselésre vonatkozik mind a három helyen. A két dunai kerületből vett értesítések hallgatnak e pontról. (A kérdések feltevése a dunamelléki egyházkerületben is szokásban van. Szerk.) 4. A felesketés körülményei majdnem mindenik kerületben különbözik. Dunamelléken maga a felavató püspök nevezi meg személyenként, beszédének végén, az új pásztorokat és eskütételre hívja fel, a mit ezek, az egyházkerületi főjegyző előolvasása mellett hangos szóval nyomban le is tesznek. Dunántúl a püspök, hivatkozván arra, hogy a felavatandók hivatalos esküjüket már a sz. szolgálatra való ünnepélyes kibocsátás alkalmával letették, térdre borulásra és Isten áldásának apostoli szokás szerint való elfogadására szólítja fel őket. Erdélyben már ismét van esketés, valamint a Tiszántúl és minálunk is, szintén az egyházkerületi főjegyző előolvasása mellett. A legnagyobb eltérés e ponton a tiszáninneni kerület szokásában mutatkozik, hol az eskü letételét a felavatandók életrajzának az egyházmegyei főjegyzők által való felolvasása előzi meg. Ez a szokás tehát társ nélkül áll az országos egyházban. 5. A felavatandók éneklése — általában a papok éneklése — ekként van szokásban: A Dunamelléken nem énekelnek (t. i. nem külön a felavatandók és az esperesek, hanem az összes jelenlevők énekelnek. Szerk.)-, a dunantúl, mintegy a kézrátétel bevezetéseül, ledérdepelve éneklik a 37. dics. 1. versét a felavatandók; Erdélyben eskü után énekli a »Jövel szentlélek Úr Istent« az esperesi és a jegyzői kar; Tiszáninnen ugyanezt éneklik a felavatandók, de az eskü előtt; Tiszántúl már ismét az eskü után énekelnek az esperesek és a felavatandók, de nem a 37., hanem a 44-ik dicséretet. (Óh szenlélek hívek bölcs tanítója.) 6. A kézrátétel és a velejáró megoldás mindenütt térdepelve megy végbe, de nem mindenütt egyenlő módon. Dunamelléken a letérdepléskor a kórusban zendül föl a 37. dicséret, mely alatt az avatandók szüntelen térdelnek, a püspök és az esperesek pedig folyton a szentelendők fején tartják kezeiket és az ének elhangzása után a püspök és az esperesek — mindenik egy-egy bibliai mondással — áldást kérnek a térdeplőkre. Dunántúl egy-egy szentírási hely elmondásával áldja meg őket a püspök, az esperesek pedig az előttük állók fején nyugtatiák kezeiket; ez a szokás tehát, hogy a kézrátételt állva fogadják a felavatandók, szintén társ nélkül áll az országos egyházban. Erdélyben az esperesi és jegyzői kar éneklése alatt a felavatandók folyton térdepelnek, a püspök és esperesek kezeiket a fejeken nyugtatják; azután felállanak és úgy fogadják a »kibocsátást a papi pályára*, a püspök áldásában. Tiszántúl a dérdeplőkre, a szokásos kézrátétel közben, a püspök könyörgéssel hér áldást; Tiszáninnen ugyanígy, de könyörgés helyett megáldást mond. 7. A kézfogás. Ez a tiszántúli és dunamelléki kerületben állandóan szokásban van, úgy, hogy a már felavatott lelkészek az előbbi kerületben a püspökkel, az utóbbiban a püspökkel, minden jelenlevő esperessel gondnokkal és kerületi tanácsbiróval kezet fognak. Tiszáninnen néha van, néha nincs kézfogás, ha van, akkor is csak a püspökkel, és az esperesekkel. 8. A püspök második beszédet mond, mely a dunántúli és tiszántúli kerületből kibocsátási, illetőleg intő, buzdító heszédnek van jelezve és ez az utóbbi értelem áll a tiszáninneni szokásra is. Az erdélyi és a tiszántúli kerületben a püspök második beszéde után a lelkészek még egyszer énekelnek és pedig Erdélyben a »Hiszek egy Istenben* kezdetű éneket, Tiszántúl a 76. dics. négy versét. (Szent vagy örökké stb.) 9. Végre a szertartást mindenütt az avató püspök áldást kérő imádsága és gyülekezeti éneklés rekeszti be. Vélemény a lelkészavatásról. Egybevetvén már az itt elszámlált adatokat hitvallási és kormányzati elveinkkel, kimondhatjuk, hogy a lelkészavatásra vonatkozó szokásokat eljárási módokat lényegileg helyesnek tartjuk, mindazáltal azzal az észrevétellel, hogy a lelkészavatás nem püspöki előjog, hanem általános lelkészi jog, a melyet épen azért bármejy esperes, vagy bármely rendes lelkész' végrehajthat,j de természetesen a lelkészavatásra jogosított egyházi hatóság beleegyezésével. A részletekre nézve pedig véleményünk a következő: