Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-10-17 / 42. szám

nem tartotta vissza protestáns lelkészeinket attól, hogy stoláris jövedelmeik elvesztésének biztos tudatában is, lemondva jövedelmeik egy részéről, szívesen támogassák a liberális reformokat; sem ma, a kétségbeesés küszöbén, nem hajlandók a revízióban keresni kárpótlást szenvedett, s reájok nyomorult sorsukban kettősen súlyos veszteségeikért. Egyhangú a visszhang Szilágyi Dezső és Tisza Kálmán legutóbbi nyilatkozataira a protestáns közélet egész mezején. Hanem viszont annál sincs semmi természetesebb, ha ma a protestáns közvélemény feltétlenül sürgeti nemcsak a budget-tétel megfelelő emelését, hanem a protestáns lelkészek igényeinek törvényes rendezését. Törvényes rendezést azért, mert a protestáns pap az 1848-iki törvény rendelkezésének világos és félre nem magyarázható értelmezése szerint jogot követel és nem alamizsnát; biztos évről-évre kijáró fizetés-pótlást és nem a törvényhozás évi megszavazásától függő — bármily jelentékeny — ajándékot. Ezt a kérdést tehát csak törvénynyel lehet megoldani és miután megoldása szerfelett sürgős: a törvény meghozatala az, a mit feltétlenül és szünetlenül kell sürgetni. A hozandó törvény lényege nem lehet más, mint a lelkészi fietések kiegészítése hatszáz forintra azonnal, és fokozatosan, legfeljebb öt-tíz év alatt nyolcszáz forintra, a mennyi a többi felekezetek alapjavadalma lesz. A vallásegyenlőségből természetesen folyik a lelkészek közt az egyenlő elbánás, sértés volna feltenni is azt, hogy egyenlőtlen elbánást kontemplálhat valaki, különösen ama felekezetekkel szemben, a melyeknek lelkészei családot alapíthatnak. Magára a fizetéspótlás folyósítására nézve sem lehet semmi nehézség a protestáns egyház szervezett önkormányzata mellett, a melynek teljesen megbízható szervezete van az anyagi ügyek kezelése céljából. Egyetlen komoly nehézséget képez a kiszámításnak, illetőleg a szükséglet megállapításának kérdése. A tényleges alapon e kiszámítások megtörténtek az úgynevezett ».Jelentő ívek« alapján. Egyértelmű a panasz, hogy e jelentő ivek a dolog akkori sürgősségéhez képest — hiszen báró Eötvös záros határidőben követelte az adatok beküldését — többkevesebb felületességgel állíttattak össze, s inkább csak általános tájékoztatásul, semmint biztos alapul szolgálnak. Maguk tehát a fizetési adatok sem teljesen megbízhatók s így kiegészítésre szorulnak. De még ennél is fontosabb okok szólanak a kiegészítés mellett. Az összeírások a tényleges alapra vonatkoznak csak, tehát csak azt mutatják, hogy a létező lelkészi állásoknak a létező adóztatás mellett mennyi évi jövedelmük van. Világos, hogy ennek egyszerű kitüntetése útján a teljes hiányt megállapítani nem lehet. Kétségtelen, hogy vannak olyan^egyházak, is — s valószínűleg ide célzott Szilágyi Dezső megjegyzése — a melyek még affiliálhatók; ámbár az utolsó tíz év alatt ebben a tekintetben úgy az egyház, mint a sok vidéken ezzel elválhatatlanul egybekötött magyar nemzetiség világos kárára, nagyban és egészben a szélső határig elment a protestáns egyház. De viszont vannak egyházak melyeknek önállósítása, szervezése már ma is égető szükséggé vált. Ez a szempont pedig lényegesen alterálja a szükséglet megállapítását s így a hiányét is. Még nyomatékosabb az egyházi adóztatás kérdése. Ez a szempont pedig nem hagyható figyelmen kívül, különösen a túlsúlyosan megadóztatott protestáns egyházaknál, melyeknek jelentékeny része az állami egyenes adók teljes alterum tantumát fizeti, vagy még azon felül is az egyház részére, a stoláris illetékeken felül is. Az 1848: XX. törvénycikk hozatalakor a francia rendszer szelleme egységes kultuszadóval s a hozadéknak lélekszám szerint felosztásával lebeghetett az akkori törvényhozók előtt. Kétségkívül ez volna a legvilágosabb, legigazabb állapot, a mely egyszerre véget vetne ama lealázó állapotnak, hogy az egyes hivők felekezetüket az anyagi terhek különbsége miatt változtatják, s egyúttal tisztán meggyőződés kérdésévé tenné a felekezet nélkül való állapotot is; de ettől messze vagyunk. Az adott körülmények közt is kell azonban annyit tennünk, hogy bizo nyos átlagos, egyházi terhet eruálva. lehetőleg egyenlően az összes felekezetekre, nem a tényleges, de ezen adó mellett levő megterheltetés alapján állítanók föl a szükségletet s ez alapon konstatálnék a hiányt. Az oszló igazságnak s az 1848: XX. törvénycikk szellemének csak így lehetne teljesen megfelelni. Mindez teljesen új, beható munkálatot igényel, a melyet a hozandó törvény záros határidőre rendelhet el. A mit mi sürgetünk — hiszen az talán kevésbbé a protestáns papság, mint legalább is ép annyira a magyar haza érdekében van — az az: hogy ez a törvény, a mely végre véglegesen rendezi ügyüket, haladék nélkül mutattassék be, tárgyaltassék le, s osztó igazság szolgáltassék végre a nyomorral küzdő, jóban-rosszban hü édes gyermekeknek is.* György Endre. A lelkész-, esperes- és püspökavatás és beiktatás egyformásitása érdekében. A sárospataki ev. ref theologiai tanári kar által készített s a tiszáninneni egyházkerület által a kebelbeli egyházmegyéknek véleményezésre kiadott javaslat. ** Főtiszteletű egyházkerületi közgyűlés! A sárospataki theologiai tanári kar, a főtiszteletű egyházkerület 1896. évi őszi közgyűlésének 32. számú jegyzőkönyvi pontjában azt a megbízatást kapta a főtiszteletű egyházkerülettől, hogy * Derék egyházmegyei gondnokunknak ezt az aktuális cikkét a »Pesti Napló* f. évi 278. számából vettük át. Sserk. ** Ezt az érdekes javaslatot, mely egyházi közigazgatásunk és szertartásaink egyik jelentékeny részének egyenletű rendezését célozva, olvasóink különös figyelmébe ajánljuk s megvitatására lapunk hasábjait készséggel fölajánljuk. Sserk.