Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-09-26 / 39. szám

S mit mondott a kath. hit és erkölcsiségnek csalhatatlan római orákuluma erre a vagy-vagyra? Semmit. Rómában egy kommissziót nevezett ki Vaughan Diana már Trientben is fölvetett személyazonosságának és megbízhatóságának megállapítása céljából, mely 1897. január 27-iki ismert római kétértelműséggel kimondotta, hogy nincsenek döntő bizonyítékok Mis Vaughan léte, megtérése és megbízhatósága mellett, de ellene sem. S a mi Rómát illeti, e kétértelmű kijelentésnél maradt minden a régiben. Akkor XIII. Leo pápa helyett Taxii Leo vette át a szót, s ez a skandalózus komédiának a végső jelenete. Folyó év április 19-ikére Vaughan Diana sajátkezű meghívóival összehívta RZt cl famósus journalistákból, papokból, szerzetesekből és nőkből álló kőműves gyűlést, a mely egy írógépnek kisorsolásával kezdődött s egy fénynyomatú képnek bemutatásával végződött. Híven illusztrálja a Taxii eddigi machinátióit. »Leo pápa »Humanum genus* encyklikáját feje fölött tartja s villámokat lövell mindenfelé. Jobbra tőle Mihály arkangyal, balra János a nagy pathmoszi apostol foglal helyet, a mint egy háromfejű szörnyeteg alakjában agyonzúzza a kőművesség hydráját.« Az írógép kisorsolása és a kép bemutatása közben Taxii ama hírhedt felolvasását tartotta, a melyben egész tervét, annak sikerét s leleplezésein'k humbug jellegét már gúnynyal földerítette s a közönség mulattatására az egész világ előtt bemutatta. A csúf komédiának bemutatása rettenetes zavarba és dühbe hozta a klerikális sajtót. Az a Gruber jezsuita, ki előbb Taxii iratait »az isteni kegyelem sugarának« tartotta, e humbug után »élő cadavernek, alávaló semmirekellőnek, s erkölcsi szörnyetegnek* nevezte azt a férfit, ki magyarán mondva oly csúf kelepcébe juttatta a szent atyát s az ő jezsuita szolgahadát. > Takarót e szörnyetegre« — így átkozódik Gruber — »hogy emléke és tekintete undort ne okozzon a tisztességes embereknek.« Hát jól van : a feledés leple vonassék e frivol franciára, ki oly csúf játékot űzött romával s hiszékeny főpapjával ! De hát kérdjük, nem Leo pápa encyklikája inspirálta-e e nagy szédelgőt ? Nem acceptálta-e 12 éven át annak legképtelenebb s legocsmányabb -leleplezéseit ? Udvari lapja, az ismert Civilta cattolica nem újjongott-e örömében a Taxii és Vaughan-féle leleplezések fölölt? Nem lélektani rejtélye az, hogy egy tanult és művelt férfi (a csalatkozhatatlan pápáról itt hallgatva), mint Leo, képes volt annyi éveken át hinni azokban az esztelen ördögmesékben, a melyekkel Taxii és az ő társai őt nevetségessé tenni jónak látták ? S aztán a kőművesek elleni határtalan fanatikus gyűlölet illik-e Krisztus földi helytartójához s a szeretet vallása főpapjához? Vagy talán — mint Taxii véli — a pápa maga nem hitt e szédelgésekben, de meghagyta, hogy néptömegei benne higyjenek? Hisz áldásaival kisérte Vaughan képtelen leleplezéseit, míg a benne kétkedőket, mint p. o. Charleston püspököt szóra sem méltatta! Nem kutatjuk tovább a dolgot. Annyi azonban kétségtelen, hogy a Taxii-féle szédelgés mély és tanulságos bepillantást enged a pápaság bölcseségébe, lelkiismeretességébe, igazságérzésébe s felebaráti szeretetébe! Kétségbe kellene esnünk a műveltebb kath. keresztyénség értelme és lelkiismerete felett, ha a legközelebbi évek eseményeinek tapasztalatai nyomtalanul haladnának el mellette. Im ilyen a pápa országa s ilyenek az ö eszközei! Gömöri. N E K R O L 0 G. Péehy Tamás. 1829—1897. Péchy Tamás, az államférfi és egyházfelügyelő, a köztiszteletben élt jó ember f. hó 17-én Kázsmárkon, Abauj vármegyében 68 éves korában elhunyt. Renne a közéletnek, politikainak és egyházinak, egyik tisztes alakja dőlt ki. Politikailag a Tisza-korszaknak volt egyik kiválósága, a ki a régi balközép termőföldjéből nőtt és arányosan növekedett Tisza Kálmán hatalmával. Intimusa az ellenzéki Tisza Kálmánnak, minisztertársa a kormányférfinak, majd pedig, mint a képviselőház elnöke, egyik oszlopa a rendszernek. De ő nem volt oly simulékony karakter, mint a Tisza-gárda legtöbbje, önálló nézete és meggyőződése volt sok dologban s ez végül régi pártfelei vei meghasonlásba, majd nyilt ellenségeskedésbe sodorta, úgy, hogy életét az ellenzéken fejezte be. Pályája a derék hazafi szép útja. Mint ifjú fegyverrel küzd a szabadságért, aztán mint az osztrák seregbe besorozott közlegény bűnhődik érte, a Bach-korszakban elvonul, a 61-iki csalóka alkotmányosság napsugaraiban kilép a nyilvánosságra, aztán ismét magányába vonul és az új alkotmányos világban alispán, képviselő, miniszter, házelnök, végezetül ellenzéki pártelnök s legvégül egy szétroppant kis pártnak az árral dacoló utolsó cölöpé. A fúzióval lett közmunka- és közlekedésügyi miniszter s ebben a kabinetben ama kevesek közé tartozott, a kik komolyan vették azt, hogy az új éra új nemzetibb működésre kötelez, ő magyarosította meg rendeleteivel a vasutak ügyvitelét s ő kezdte meg a vasutak államosítását. Minisztersége után csaknem tizenkét esztendeig elnöke volt a képviselőháznak, ebben a tisztében igazságos, konciliáns, tapintatos módjával megnyerte mindenek szeretetét. Később, viharos időkben elvesztette a kormánypárt, szimpatáját, mondják, hogy csak azért, mert jobban szerelte meggyőződését a pártérdeknél. De a mi elfordította tőle pártfeleit, talán az az ő legnagyobb dicsérete. Egyházi pályája olyan volt, mint kortársai közül a legtöbbé. Egyházának inkább a nemzeti és kulturális élete érdekelte. Mint felügyelője a tiszai ág. b. ev. egyházkerületnek, szorgalmasan eljárt a kerületi és az egyetemes a gyűlésekre; kitartással küzdött a panszlávok ellen s a budapesti zsinat (1891—93.) elnöki székéből lelkiismeretesen, tapintatosan és nagy rutinnal vezette a tanácskozásokat. De az egyház belső élete, élő keresztyénsége, valláserkölcsi hivatása, irodalmi és társadalmi tevékenysége iránt kevés érdeklődést tanúsított,. Pedig politikai hitvallásának változtatása az új egyházpolitikai törvényekkel esik össze, melyek létrehozása ellen Péchy teljes erővel