Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-09-26 / 39. szám

munkásai is, kik keresztyén szer etet-egyesületekké tömörülve, egyesített erővel, vállvetetten igyekeznek a szegények, szenvedők, árvák és elhagyatottak ügyét Krisztus urunk parancsa értelmében felvenni; s végül örvendetesen megszaporodott azoknak a száma, akiknél a protestantismus nak ama helyesebb és igazabb felfogása ver gyökeret, hogy a protestáns keresztyénség nem csupán a pápista tévelygések tagadásából s a liberalismus és a magyar hazafiság és nemzeti élet eszméinek kultuszából áll, hanem ama magasabb, mert örökéletű, valláserkölcsi erők érvényesítésében nyilvánul, melyekkel Krisztus és az ő evangéliuma az egyes embereket Isten fiaivá, az emberiséget Isten országává tudta és tudja tenni mindenha. Ennek az evangéliumi keresztyénségnek a megvalósítását sürgeti Lapunk néhány év óta a hazai protesiantismusban. Irányeszméül tűzte, jelszavává tette ezen a néven, hogy evangélizáció. Evangelizáció, azaz a Jézus Krisztus evangéliumának érvényesítése, uralomrajuttatása a lelkekben, a családokban, az iskolákban, a társadalomban, a közéletben. Azt sürgeti, hogy evangélizáljuk a hitet, a vallásos meggyőződést s a keresztyén életet, hogy érezzünk úgy, higyjünk úgy> gondolkozzunk úgy, cselekedjünk úgy, szeressünk úgy, a mint azt Krisztus és az ő evangéliuma követelte és megvalósította. Azt hangoztatja, hogy evangélizáljuk a családi életet, melybe a hitlazulás és erkölcsi ernyedés annyi félszeg, fonák, beteges, veszedelmes, nem protestáns és nem keresztyén gondolatot ós szokást honosított meg. Azt hangsúlyozza, hogy evangelizáljuk a nevelést, a családit és az iskolait, melyekben az egyházi szigor lazulása és a divatos koreszmék az evangéliumi protestantismus egykori patriarchalis és puritán vonásait: az egyszerűséget ós Őszinteséget, a vallásos komolyságot és erkölcsi szilárdságot oly aggasztólag meggyengítették, sőt helyenként teljesen letörülték. Váltig hajtogatja, hogy evangélizáljuk a társadalmat, mely ama pápistás, sőt pogány szellemnek hódolva, hogy a vallás csak a templomba való, künn az életben lelkiismereti aggodalom nélkül követi a századvégi hitetlenség és erkölcstelenség jelszavait, ledér kedvteléseit, telhetetlen élvezetvágyát és mértéktelen önzését. Minden alkalommal pengeti, előhozza, hogy evangelizáljuk a közéletet, a közkormányzatot, a politikát, melyekből a stróbersóg ós az önzés annyira kiszorította az evangéliumi altruismust, hogy a jó helyébe a jog s ennek helyébe a hatalom lépett; pedig »nagy erő a jog, kivált, ha igazságos; de a jó még nagyobb erő, mert benne a puszta jogénál magasabb, az isteni igazság egy része érvényesül mindannyiszor®. Ezeket az irányelveket hirdeti Lapunk immár néhány óv óta s a hol ezek az evangéliumi eszmék (mert hiszen nem a mi gondolataink ezek, hanem a Krisztustól és az ő evangéliumából vettük őket) fogékony keblekre, készséges akaratra találtak, ott ébredés, lendület tevékenység ós emelkedés tapasztalható mindenütt az egyházi életben. A kik visszatértek az evangéliumhoz, azokhoz mindig visszatért s mindig vissza fog térni, az evangéliumi hit, ez az emberi szívbe a Krisztus által beoltott magasabb erő, ez az isteni energia, mely hegyeket mozdít ki helyéből, sziveket átalakít, lelkeket átteremt s a munkára erőt és bátorságot önt a gyarló, a hamar lankadó emberi szívbe. Mi azért, ha még úgy »kételkedik a bölcs, hátrál a tevékeny, búvik az önérdek, íitymál a negédcc, nem szününk meg hirdetni, sürgetni: vissza az evangéliumhoz, vissza a hithez, mert különben elveszünk. Bármint ürgetjük-forgatjuk, a főbajunk az, hogy meggyengült a hitünk. Mert az is nagy bajunk, hogy egyénenként szegények vagyunk, az is számottevő a nagy egyházi küzdelemben, hogy közegyházunknak csekély az anyagi ereje: de a legfőbb baj az erkölcsi és hitbeli erőtlenségünk, mely nem hogy nagy dolgokra nem tud hevíteni, de még a mindennapi kötelességek pontos teljesítésére sem elég buzgó és elég erős. A társadalom vallási bomlása immár a társadalom erkölcsi bomladozásáig hatolt. Vissza kell térnünk a hithez, mert különben elveszünk. Egész Európa-szerte ez a vészkiáltás hallatszik. Magából a legvallásosabb Angliából is ezt hangoztatja Balfour, a filozof államférfi. »A mi kis magyar társadalmunk tetejétől aljáig szintén bomladozik. Lent rémes bűnök, forrongó elégedetlenség. Fönt zűrzavar, önzés, gyűlölködés. S körülöttünk bomlaclozóban az egész mindenség. Mint Tompa énekelte egykor: »Forr a világ, forr mint a tenger, Izgalmasan, borzalmasan.« Egy nagy erkölcsi földrengés előtt állunk, mely talán öt, talán tíz óv alatt be fog következni; talán hamarább is. Ennek rázkódását meg fogjuk érezni mindnyájan : a férfi és a nő, a gyermek ós az agg. Boldog, kit ez nem talál készületlenül. Egy kevés a Krisztus szelleméből a legbiztosabb készülék, talán az egyetlen, a mely segít«. Igen, mert ez ». . . lenne élet-ösztön a halónak, Bénult idegre zsongító hatás, Reménye a remény nélkül valónak: Önérzet, öntudat, feltámadás.« (Arany). Sz. F.