Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-08-29 / 35. szám

anya, a hitves, a nővér tisztelésével és becsülésével menynyire méltányolják s csodálják bennök a nő szép adományait!* Hollandból: Bonn a. Rh. Kovács Kálmán. A református egyház kezdeményezései Istenországának építésére. Immár szálló igévé vált, hogy: »a református egyház a kettős reformáció egyháza*. Nékem ez a megkülönböztetés soha sem tetszett. Nem azért mintha a reformálástól félnék, hanem mivel nem tartom azt találónak, mivel az nem különbözteti meg a többi egyházaktól és szektáktól. A katholikus egyházra, mely nem akarja elismerni, hogy ő egy feloszlásban levő hulla, egy szétmálló szikla, nem gondolok most. Különben ez az egyház is reformálta magát Loyola, Bellarmin és IX. Pius, Möhler és Döllinger által a protestantismus ellen való küzdelmében. Luthernek soha sem jutott eszébe egyházát a maga személyéhez vagy az ő tanaihoz szorosan hozzácsatolni. Még kevésbbé Melanchtonnak. S a lutheri egyház keresztül is ment egy második, harmadik és negyedik reformáción. Ma egyetlen egy pozitiv lutheránus theologus sem áll már a XVI. század álláspontján. Azt pedig mindenki tudja, hogy a mennonilák, methodisták, quákerek, unitáriusok és más egyebek szektája a protestantismus űjabb reformációján alapulnak. Már csak a miatt sem tetszik nekem az a megjegyzés, hogy sokan így értelmezik : a lutheránusok a babonából a hitre reformálták magukat; a reformátusok pedig a hitből a hitetlenségbe. Jóllehet, a hitetlenség alatt a kételyt, a kutatást, a tudományt értik. A református egyház e belső sorvadása folytán volt csak lehetséges, hogy a lutheri egyház több, hitbeli hajótörést szenvedett lelkésze református lelkészi állásra választatta meg magát és ott falakat, torlaszokat építettek a bibliai hit és Istenországa elé ! Szerencsére az újabb időkben, ilyen lutheri apostaták ritkaság számban mennek. De épen ezért vélik némelyek, hogy a református egyházakat, az unió keretén belől, lutheránusok által lehet megnyerni Istenországa számára. Az a közönséges rationalismus, mely a mult században, az egész keresztyénséget áthatotta, a német református egyházat sokkal hosszabb ideig tartotta megszállva, mint a lutheri és külföldi evangéliumi egyházakat. A német lutheránuságot, az orthodoxokat úgy. mint a rationalistákat, Spener, Franké, Wichern és Flidner biblikus pietismusának szelleme gyógyította meg. Külföldön pedig Wesley és Whitcfield példája és prédikációja által munkált a Szent Lélek. A német, valamint a francia református egyház sokáig elzárkózott ez »idegen« befolyások elől. így történt meg, hogy a bibliai keresztyének előtt, sok helyen, rossz hírbe jöttek. így keletkezett a mondás : a református rideg és sivár ízetlen és érzéketlen. A mindig csak protestálót tartják reformátusnak. Az úgynevezett »reformátusok« közönyösségük tolerantiájából táplálkoznak. És a bibliai táborból azt kiáltják feléjük : »Istenországában tehetetlenek vagytok«. A történelem azonban ép az ellenkezőt tanítja. Megőrizte annak emlékét, hogy a református egyház Isten* Kötelességem itt megjegyezni, hogy az eredetiben felhozott példák egy részét a terjengősség elkerülése céljából elhagytam s hogy a szerző gondalatát néhány helyen hazai viszonyainknak megfelelőleg igyekeztem visszaadni. K. K. országa építésének egy új korszakát nyitotta meg szentírás által megvilágosított laikusok erélyes közremunkáltatása organisált szolgálata által. Az újjászülötteket, a kiket a saját üdvösségük felől való bizonyosságuk késztetett, hogy Krisztus szeretetét mindenekkel megismertessék, a hitetlenek megnyerése és a hívők erősítése végett munkába állította. Még pedig lehetőleg minél többet iparkodott foglalkoztatni Istennek e gyermekei közül A hitetlenek egyetemes papsága a sátán találmánya. A hívők egyetemes papsága pedig evangéliumi tan, melyet a mult századokban a református egyház vett először gyakorlati alkalmazásba. Világosan és félreérthetetlenül bizonyítja ezt az 1559. évből való hugenotta egyházi rendtartás. Ez a Discipline des églises reformées de Francé Islenországa ügyében nagy dolgokat vett célba és vitt. véghez. Kezdeményezései ezek: 1. A hívő egyháztagokat alkalmazta a gyülekezet szolgálatára és igazgatására; 2. zsinat-presbiteri alkotmányt létesített; 3. felkarolta a szegények gondozását; 4. diakonusokaí és diakonisszákat állított be; 5. gondoskodott a népiskolákról; és 6. az egyházi felsőbb iskolákról; 7. behozta az egyházi fegyelmet: 8. a világiak által való evangélizációt; 9. szervezte a belmissziót; 10 a külmissziót; 11. megállapította a liturgiát; 12. a hittételeket. 1. Hogy a világiak segítsége és kormányzása alatt nem valami egyház-alkotmányi pénzszavazó gépre gondoltak, hanem oly »kegyes« férfiak együtt munkálására a kiket a lelkész és az egész gyülekezet »legderekabbak és legtisztességesebbeknek« tartott, bizonyítja, hogy eskü alatt szolgáltak az elöljárók és diakonusok (III. 2.), tanítók és tanárok (II.), kántorok, rektorok és egyházfiak. És hivatalaikból letehetők is voltak, miként a lelkészek (III. 9.) ha t. i. tévhitet tanítottak, ha az egyházi felsőbbbségnek ellenszegültek, ha botrányos életet éltek és az egyházi rendtartást által hágták (I. 47.). 2. A kötelességgel jog is jár. A ki együtt szolgál, együtt is igazgat. Azért az alkotmány az egyház kormányzásába a világiakat is fölvette. A lelkész nem zsarnok nem is autokrata, hanem első presbiter volt és mérséklő, ki Moderateur nevet viselt, mivel a világiakban föltételezték a buzgalmat. Zsinat-presbiteri alkotmány szerint kormányozta magát az egyház és szükségleteiről maga gondoskodott. A lelkészek mind egyenlő rangúak valának (I. 16). Superintendenst, esperest nem ismertek valamint laikusokból álló állandó bizottságot sem, a gyülekezetek vizitálása is tiltva volt (1. 18) Egyik egyháznak sem volt több joga, mint a másiknak (VI. 1). Valamely gyülekezet csak akkor tartatott megalakultnak, ha öregekből és diakónusokból elöljáróságot választott magának (III. 1. V. 1). Ezek ügyeltek fel a gyülekezetre, ők hívták össze a népet, mindenikük tarthatott isteni tiszteletet, a botrányokat és hibákat megjegyezték és a lelkészszel együtt orvosolták Szóval mindarról gondoskodtak, a mi a rendre, a gyülekezet fentartására és kormányzására tartozott (III. 3). Ha valahol nyilvános isteni tisztelet nem tartatott, úgy a presbitereknek és a diakónusoknak kellett tartaniok (V. 3). Valamely gyülekezetben ha nem is volt templom, nyilvános istentisztelet lelkész, presbitériumnak kellett lennie, mert csak így ismerték el a többiek gyülekezetnek. Az egyházköri gyűlésre minden presbitériuma maga kebeléből egy tagot választott a lelkész mellé, a tartományi zsinatban minden lelkész és az egyházkör által választott 1-2 világi vett részt, és az egyetemes zsinatra minden tartományi zsinat két lelkészt és világi képviselőt küldött. Ha lelkész egyedül jelent, nem fogadták el megbízó levelét, úgyszinte a világi küldöttől sem, ha szintén egyedül jelent meg (VIII. 2).