Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-08-29 / 35. szám

mindig marad elég alkalmok arra, hogy építő erejökkel áldólag hassanak a társadalmi együttélésben. Nem is minden idejöket igényli s nem mindegyiktől kéri azt a család. Most kiáltva, majd esedezve kéri a társadalom az üres órákat s az áldásnak egy részét, melyet a nő szeretete áraszt maga körül. Szükség, nyomor, nélkülözés, jajkiáltás — fájdalom! — mindennapi jelenségek ügy az anyagi, mint a szellemi téren. Áldozatkész szeretetet sürgetnek az idők s épen ez a nőnek mindenre képes hatalma. Íme, ily terjedelmes a nőnek feladata s ily téres munkamező áll előtte. Családban és társadalomban egyaránt érvényesítheti építő erejét a közjó érdekében. »Hadd maradjon ez így! Ne szakítsátok őt ki képzelt kisebbségéből, hogy elsőbbségre emeléssel megsemmisítsétek! A nőnek elsőbbsége s befolyása soha jobban nem érvényesül, mint akkor, ha igazán nő marad. Ne fosszátok meg tehát egyszerű igényeitől s az otthonnak magasztos körétől; ne fosszátok meg gyöngédségetői és veleszületett finomságától; ne dobjátok a nyilvános élet vadul rohanó árjába! Egyszerre el fog ott veszíteni szépséget, kellemet, mindent*. (Comt Ágost.) Igen, maradjon így! »Jámbor férfiú, nagy idealista vagy* mondják sokan. »A mit te itt hosszasan elmondottál, az legkevésbbé valóság. Mi tudjuk s állíthatjuk, hogy azon áldásról, melyet untalan emlegettél, a világ édes keveset tud. A tényeknek egész sorát mutathatjuk fel: itt, ott és mindenütt, mely épen az ellenkezőről tanúskodik«. Sajnos, ezt én is jól tudom. Még távolról sem vagyunk ott, hol lennünk kellene. Még mindig sok nő van a világon, ki vajmi keveset tud hivatásáról s legkevésbbé sem kamatoztatja a neki adott, talentumokat. Még mindig nagy azoknak száma, kik nem is igyekeznek magokat hasznossá tenni és fogalmok sincs azon szükségről, mely feléjök is könyörögve nyújtja ki kezét segítségért. Még igen sokan nem szabadították fél magokat az önzés hatalma alól s álmodni sem tudnak áldozatkészségről és magok körül a világnak formálásáról s emeléséről. De, ha tagadhatlanul igaz az, hogy e tekintetben még sok a kívánni való, más oldalról, komoly megfontolás után nem lehet hallatlanná tenni, ha a nő régtől fogva visszatartott jogáért való harcában az erősebb nem támaszát kéri, minthogy a nő helyzete egynémely tekintetben csakugyan sürgős javítást kiván. Mikor félreismertetésről s elhanyagoltatásról panaszkodik, akkor nagy mértékben igaza van. Társas életünkben nem egyszer találkozunk azon régi, elavult nézettel, mely szerint némelyek úgy vélekednek, hogy a nőnek nem szükséges tanulni. Ez a szűkkeblű felfogás kiszámíthatatlan kárára van a világnak. Az igények napról-napra nagyobbodnak s mindinkább nehezebb lesz sokakra nézve a megélhetésért való küzdelem. E mellett az emberiség új segélyforrások után lát s igyekvése közben új meg űj utakra tér. A tudomány lépésről-lépésre haladva, folyton kutat s hoz napfényre új felfedezéseket. Amaz igazságok, melyek tegnap még rnegdönthetetlenek voltak, holnap már tarhatatlanoknak bizonyulnak s helyet engednek a fáradhatatlan vizsgálódás újabb eredményeinek. És mindezek dacára sem tartjátok szükségesnek, hogy a nő megismerje azon sokféle áramlatokat, melyek szakadatlanul követik egymást minden téren ? Epen csak egy pillanatra akarjátok-e bebocsátani a tudomány tem plomának előcsarnokába, míg szükkebiűen kizárjátok a szentek-szentéből, hova magatok beléptek? De, kérdem, úgy mi módon lesz majd képes vezetni, tanácsolni, formálni, erősíteni és odaadással áldásosán működni?! Sőt inkább járja be szellemének erejével a kutatás mezőit, hogy megértse, a mit tudomány papja hirdet s hogy értelme nyereséggel lássa a gondolatok érintkezését s a vélemények változását. Ha a szó legteljesebb értelmében nő marad, sokszorosan fogja mindazt visszaadni környezetének ! A félreismertetésnél nem kisebb elkeseredéssel halljuk hangoztatni ama panaszt, hogy a nők rettenetesen elhanyagoltainak. Egy rövid idézet kellő világításba helyezi a kérdést. »Hívj valakit egy italkára, ki a hivatal felé tart . . . biztosan vonakodni fog, inert hát ő dolgaiban f'el«tte pedáns. Mit szólnának a főnök meg a hivataltársak ahhoz, ha valamit észrevennének . .. Jó,— és hivatal után ? Hivatal után semmi fontosabb teendő sem, legfeljebb csak neje és gyermekei várakoznak otthon reá. A nő nem principális, a gyermekek nem hivataltársak. Abból, hogy ők valamit észrevesznek, semmi különösebb baj sem származhatik. Csak a gyermekek csendesen legyenek s ne alkalmatlankodjanak, csak az étel legyen ízletes s minden »apa« kedve szerint történjék. »Apa« fáradt... a »culmbachi*-tól, meg a »keserű«-tői s felette kimerült a . . . >százas karambol «-ban*. (Multatuli.) Ezen, oly annyira illetékes toliból eredő szavak megrázó igazságot fejeznek ki. Ki nem tudná, hogy e betegség mily kiterjedt körben uralkodik?! Avagy nem rettenetes átok-e az, hogy a kávéházakban ezrek helyezik erejöket és idejöket a hivalkodás oltárára? Az alatt a nő otthonában ül és vár. Az órák egymásután telnek s ő várakozik. A nap leáldozik, az est beáll, késő lesz — s ő még mindig várakozik! . . . Lehet-e ily körülmények közt azt kívánni, hogy a nö segítsen, bátorítson, vigasztaljon és vidámítson? Panaszkodnak némelyek, hogy mily sok nő nem teszi ezt? De hát, hogy kölcsönözzön, mikor oly édes keveset nyer? Mi módon erősítsen lelkének erejével, midőn elhagyatva áll az otthon oltáránál? Hogy a világon oly annyira alig észrevehetőleg látszik meg a nőnek jótékony befolyása, ezért a férfiaknak ezereit terheli a felelősség. Életfeladatról van itt szó; minden egyes mulasztás, minthogy a köz kárára történik, bűn. Rajtok áll azért, hogy változtassanak az eddigi állapotokon s hogy tettekben mutassák meg a világnak, hogy az 70