Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-08-29 / 35. szám

TÁRCA. A nő a családban és a társadalomban. (Folytatása és vége.) Mindenekelőtt kétségbevonhatatlanul bizonyos az, hogy mindazon helyeken, hol még ez idő szerint sincs óvoda, a hol tehát az segítőleg közbe nem jő, a család és az iskola közötti térköz minden gyermekre nézve felette nagy, sőt, ha szabad egy hirtelen támadt gondolatot kifejezésre juttatni, fájdalmas érzés és tapasztalás. Minden inkább, csak nem kellemes a gyermekre nézve, hogy ^csendesen ülni« kötelesség, hogy a lábaknak, melyek otthon folyton tipegtek és mozgásban voltak, pár óra hosszáig nyugalomban kell maraclniok és pedig úgyannyira, hogy azokat még ide-oda lengetni sem szabad. És ezen persze senkinek a kedvéért sem lehet változtatni, mert a mi egyszer »disciplina«, az kötelező mindegyikre nézve. Hanem természetesen gyöngédséggel s barátságos közeledéssel rá lehet a kicsinyeket szoktatni arra. hogy alkalmazkodjanak a rendszabályokhoz. Épen ez utóbbira helyezek én nagy súlyt s úgy velekedem, hogy a tanítónő rendszerint sokkal könnyebben tud gyöngédséget s barátságosságot mutatni, mint a íiatal tanító. (Szinte nem tudom, hogy mikor a szerző ezen utóbbi szavakat írta, nem Magyarországra gondolt-e, mert nálunk helyenként localis paedagogiai elv, hogy ha két tanító van s ezeknek egyike épen kezdő tanító: az I. és II. osztályosokat feltétlenül az utóbbi tanítsa, mert hát azok »nem foghatják meg*. — Ford.) Az anyától a tanítónőig mindig van egy bizonyos átmenet, nemcsak, hanem a tanítónő gyöngéd vezetése nagy mértékben feledteti a gyermekkel az otthon elhagyásától támadt fájdalmas érzést. A fentebbiekhez járul azonkívül még egy másik körülmény is, melynek én nagy jelentőséget tulajdonítok. Az oktatásnak legutolsó és legszebb célja a jellerriképzés. A tanítónak nemcsak nevelnie keli, nemcsak azt kell szem előtt tartania, hogy a gyermek később az ismereteknek egy bizonyos mértékével lépjen ki az élet küzdterére, hanem egyszersmind azon is kell lennie, hogy annyi ügyességet kölcsönözzön a gyermeknek, úgy alakítsa kedélyvilágát, oly mérvű kötelességtudatot és lelkiismeretességet ébresszen lelkében s erősítse azt tapintatos kézzel, hogy az becsülettel harcolhassa meg a küzdelmet. És ennek a célnak elérésére — a gyermek jellemének formálására — nincs jobb eszköz, mint az elbeszélés, vagy ha úgy tetszik, az élőszó. És valamit elbeszélni ismét egyik adománya a nőnek. Az anya elbeszélése természetesen a legjobb, de a tanítónő is jól ért ahhoz. Valahányszor nőket hallunk valamit előadni, lehetetlen nem tapasztalnunk, hogy nekik jobb érzékök van az iránt, mint a férfiaknak. A férfiú több értelemmel, mint érzelemmel ad elő, a mi azt teszi, hogy ha valaminek az elbeszélésébe belefogott, folyvást arra irányozza figyelmét, hogy a logikus gondolatmenet meg ne zavartassék, sőt, hogy a logikai fonalat elejétől végéig lehessen látni, minek aztán nem egyszer az a következménye, hogy a hallgató szinte szenved az elbeszélés alatt. Kevés meleg sugárzik ki a férfiú elbeszéléséből mert benne inkább az okoskodás, mint az érzelem lép előtérbe. Tán nem csalódom, ha azt mondom, hogy a nő elbeszélése közben vajmi keveset törődik a logikus menettel; ő inkább találóan ad elő. Azt hiszem, ez adja magyarázatai annak, hogy elbeszélésének oly nagy értéke van a gyermek előtt. Mit kérdi azt a gyermek, hogy vájjon helyes-e az okoskodás s nem látszik a gondolatmeneten itt vagy amott némi erőltetettség! Ha az elbeszélésben szerepel egy hős, kit csodálhat, ha érzelmei hullámzásba jönnek, ha ösztönzést nyer arra, hogy jó legyen s jót cselekedjék, úgy az elbeszélés még az esetben is elérte célját, ha némelyek fontoskodó arcot csinálnak is ahhoz, hogy mily nagy ugrásokat tett az elbeszélő és hogy merész állításai, mennyire nélkülözik a lehetőség és valószínűség látszatát. A szivet kell annak találnia s ha azt megtudja indítani az elbeszélő, akkor bátran elejtheti a logikai menetfonalát. Elbeszélni nem könnyű dolog; jól elbeszélni tudni — adomány: sajátlagos tulajdona a nőnek. Azonban a tanítónő feladata egyfelől egyebet is kiván, nemcsak kizárólag ezt, másfelől nem is mindegyik nőnek van oly élénk felfogóképessége és erős emlékezőtehetsége, mely a sikeres vizsgálatra biztosítékot nyújtana. És valóban nem is lehet, valamint nem is szükséges, hogy mindegyik az iskolában végzendő munkára képezze magát, minthogy azonkívül még sok és sokféle a tennivaló. így a nő született betegápoló. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy különös talentuma van egy seb bekötésére, mindazonáltal — úgy tetszik nekem — sok férfiú gyámoltalanul és ügyetlenül áll a betegágy mellett akkor, midőn egy nő gyorsan segít a betegen. Sőt menjünk tovább. Ha áll az, a mit betegágyaknál nem egyszer csodálattal tapasztalunk, hogy mily nagy kincs ilyen esetben a türelmesség és szenvedni tudás, nem kevésbbé bizonyos az, hogy a testi szenvedés igen sok esetben zavarólag hat a lélekre is. Ezért van szüksége sok betegnek türelmünkre, barátságos előzékenységünkre, részvétünkre, szeretetünkre. Egy barátságos kézszorítás gyakran oly sokat mondhat vigasztalásul és bátorításul ; egyetlen tekintet oly annyira ékesszólóan tehet bizonyságot, részvétről és sajnálatról. Óh, a kórházakban és klinikákon, hol a szenvedő emberiség önzetlen szeretetet igényel, az ápolónő önfeláldozásteljes és szeretetben gazdag gondoskodása türelmet ápol, reményt táplál, bizalmat ébreszt. Számtalan sokan lettek ott önmagokéi s nyerték vissza az életkedvet, mert tapasztaltatták, hogy mennyire együttérez velők az ápolónő s hogy bár ismerte is gyenge voltukat, mindazáltal nem szűnt meg hinni felépülésükben. Ápolni, valóban, női talentum. Jóllehet napjainkban a nők — hogy függetlenül élhessenek — különböző társadalmi foglalkozásokra igyekeznek magokat kiképezni, mindazáltal e mellett még