Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-08-22 / 34. szám

nő van a világon, kik vagy nem ismernek anyai örömöket, vagy egyáltalában nem hivattattak arra, hogy őrködve álljanak egy-egy férfiú oldalán, bár még így is igen sokszor végezhetik az anya feladatát, hogy egyebet ne említsünk, különösen ott, hol azt a haldoklónak keze elejtette — korunkban olyanok a társadalmi viszonyok, hogy azok szerint igen sok nő arra van kényszerítve, hogy künn a világban keressen valami foglalkozást, mely függetlenséget és megélhetést biztosít számára. Nos, még ez úton is működhetik áldásosán s gyümölcsöztetheti építő erejét és képességét a társadalom javára. Melyik most már különösebben azon sajátlagos terület a társadalmi együttélésben, mely a nőnek alkalmat nyújt, arra, hogy talentumait a közjónak szentelje? Első sorban a tanítás. Véleményem szerint a nő született tanító. Persze nem szívesen adnék most rögtöniben igenlő feleletet azon kérdésre, hogy vájjon, például egy 11—14 éves fiúkból álló osztály vezetését elvállalja-e a tanítónő, minthogy az ilyen fiúk, legyen bármennyire is fogékony mindegyik magában a finomabb behatás iránt s alkalmas arra, hogy gyöngédebb kéz is vezethesse, ha együtt egy osztályt képeznek, rendszerint igen nagy mértékben egymás befolyása alatt állanak, mely befolyás sokkal inkább vezet engedetlenségre s arcátlan magaviseletre, hogy sem velők szemben egy tanítónőre nézve kellemes és vonzó munka várakoznék. Mindazáltal — ha csupán csak az alsóbbfokú iskolára szorítkozunk, minthogy, például, első sorban az óvoda különösen az épen nőnek kimutatott munkamező — nézetem szerint, iskoláink legalsóbb osztályai akkor vannak a legjobban ellátva, ha azoknak vezetése tanítónők kezében van. És pedig nem azért, mint ha ezek több tapintattal és nagyobb ügyességgel kedveltetnék meg és sajátíttatnák el a tanítványokkal az olvasás, írás és számolás elemeit, mint a tanítók. E kérdésben ítéletet mondani nem tartom magamat jogosultnak. De másfelől egészen más tekintetek lebegnek szemeim előtt. (Vége köv.) Kovács Kálmán. BELFÖLD. Nyilt levél a budapesti ref. ifjúsági egyesülethez. Sok szó érte a ház elejét, megmozdult a nemere hazája felől a vihar, sokan »földindulást« kiáltottak és minden tüzet kioltó vizeket láttak. De a szél forgószél volt, a mely ott pusztít s ott is pusztul el, a hol született; a földindálást csak az ingadozó járásuak érezték és a víz tréfás délibáb volt. Megütköztek benned, de meg nem ronthattak, mert nem jött utánuk az Úr, hogy megítéljen, hanem, hogy új erőre buzdítson, ha szinte megrettentél, elcsüggedtél volna is nagy búsulásod miatt. Kolozsvárit, a szelek szülőhelyén elítéltek ; Debrecenben, a délibábok hazájában óva intettek tőled minden ifjú embert; sok és kemény beszéddel illettek s láttuk, hogy »vagyon oly, a ki beszél hasonlókat az által vevő fegyverhez. « Nagy a panasz ellened. Hogy mertél születni? Nem mi hozzánk való vagy, idegen vagy, kegyes vagy; nekünk — nem kell az idegen: mi szabadságunkat vérrel szereztük, nem kötelezzük meg magunkat a szolgaságnak igájával; nem áll jól, nem is természetünk a kegyesség. Te azonban tudod, ne is felejtsd el, hogy a haladásnak nincs természetes határa, ilyen határt csak ember emelhet a közönyösségben; kérdezd meg, hogy mikor lett egyik nép szolgájává a másiknak azért, mert egy s más jót eltanult tőle? Hát mikor a reformációt fogadta be a magyar, eladta akkor nyelvét, szokásait, hazaszeretetét? Te is úgy tudod bizonyosan, hogy megtisztította lelkét az ev. tüzénél, ev. szerinti lett akkor, de nem német. Nem új dolog az, hogy az ev. közös kincs s hogy a mi célt kitűz — s ilyen az ifjúság jóra vezérlése is — az célja a magyarnak és németnek egyaránt. Az út, a melyen haladnod kell, a tökéletesedés útja. Fuss! adja Isten, hogy hamar legyűrd a németet, az angolt s érj előbb a célhoz, de azoknak gáncsoló szava, a kik szünetlenül azzal dicsekesznek, hogy szabadságunkat vérrel szerző őseink milyen fáradhatatlan, lankadás nélküli erővel tudtak ez úton sietni, mi azonban, a kik a németet gyűlöljük, nem is futunk velük egy úton, vissza ne tartson. A történelem, a mult buzdítson, lásd az atyák nagy alakjait, de a mult dicsőségén ne csak elmerengve, ábrándozva gyönyörködj, hanem ez a dicsőség példád, ösztökéd legyen a cselekvésbenr Légy fogékony az európai, az angol, a német, a svájci közszellem iránt, de cselekedeted központja, törekvéseidnek irányzója, életednek vezére a hazafiság maradjon. Az ifjúságot evangéliumi keresztyénné, az ev. erejével igaz jó magyarrá tenni: ez a célod. De mivel új egyesület vagy, sokan ferde szemekkel néznek reád ; mivelhogy imádkozol, az ifjúságot — mintegy nemes önképző körbe — összegyűjtőd, nagyobb szabásű összejöveteleiddel a nagy közönségnek is kellemes, épületes órákat szerzesz, a szegényebb sorsú ifjakat, pénzbeli segedelemmel is ellátod, a kávéház füsttől ködös levegőjéből magasabb légkörbe emeled az ifjú embereket s az igaz barátság kötelékeivel füzögeted össze, szóval, mivel ilyen, eddig szokatlan dolgokat mívelsz: múltjáról emlékezik s reád néz a háborúságot kedvelő ember és szól: nem úgy van már, mint volt régen! Nem is úgy van, mert egynéhány bátor ifjú a sokszor hangoztatott fejlődés elvének nem vallomással csupán, hanem cselekvéssel is hódolni akar. S hiszem, hogy állasz továbbra is erősen s az ellened zúduló szóözön s az összetett kezű közöny óvástétele dacára izmosodoi, növekedel számban, lelki erőben, jótéteiben, kegyességben. Kegyességben ? Hiszen ez — azt mondják — nem a mi vidékünkre való, nem természete a magyarnak. Ha csakugyan levetkőzte volna a magyar ember lelke a kegyességet, akkor ez a mi viszonyaink erkölcsi képének nem egyszerű konstatálása, hanem rettentő ítélet a felett s 68*