Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-08-22 / 34. szám

akkor te sóhajthatsz fel szomorúan: nem úgy van már, mint volt régen. Hát ugyan az Isten csodáján kívül minek köszönhetjük, hogy élünk, ha nem apáink kegyességének. Azok az apák alapították az egyházakat, építették az Úrnak templomát, emelték nagy áldozatok árán az iskolákat, a kik kegyesek voltak, Istent dicsőítették s kegyességüknek bizonyságául Isten dicsőségére jó kedvvel adakoztak is. Szeretünk hivatkozni a mult idők szenvedéseire s mint a római az Ő sebeit a fórumon, úgy mutogatjuk ezeket, multunk e dicsőségeit. De kérdezd csak meg, hogy mi adott erőt azoknak a sokszor emlegetett gályaraboknak ? s mindenki azt fogja mondani, hogy az igazság, a melynek ismeretére a kegyes léleknek Isten után való óhajtozása vezet, az imádság, az Istennel társalkodás, a melynek hatalma erős elhatározását, tűrhetetlen jellemet szül. Ne bontsuk meg a régi mesgyét! — mondják. Hát akkor ne gúnyoljuk ki a kegyességet, mert ez a magyar embernek régi. de most már elmosódó vonása. Régen, — és még az én gyermekkoromban is olvastuk otthon a bibliát a téli estéken, imádsággal ültünk az asztalhoz és keltünk fel a mellől, a vasárnapi szent leckét, hogy hol vette fél a tisztelendő úr, minden gyermeknek tudnia kellett s nem a pap kedvéért nevelt bennünket ilyen módon az atyánk, nem is azért, mintha angol, vagy német példa után akart volna menni, hanem mivel a családi életnek e kegyes vonását még az öregapánk hagyta reá, mint dédapánknak örökségét. Sokaknak kedves vagy te; hidegen, idegenül nem érzünk irántad. Csak azt az egy szómat fogadd meg, hogy ne állíts magadnak fehér és kék kereszteket; a Krisztus véres keresztje a miénk, a jelképeket szerető németé a kék. Mondd meg nyilván, hogy az ifjú embert az Úr beszédjének megtartása jobbíthatja meg, s ez a beszéd mértékletességre is tanít; hirdesd világosan, hogy azt az ifjút is, a ki szemének látásiban és szivének kivánságiban jár. ítéletre vonsza az Isten s ez önmérsékletre, vágyaink korlátozására, lelkünknek testünk feletti diadalára vezet. Megtámadtak? Állj erősen; minta ki az ekeszarvára vetette kezét, nézz előre; maradj a példabeszédek írójának szerelmes fia s mint az ilyen fiúhoz illendő a te ajkadról az igaz föbölcsesség kinn szerülszerte kiáltson és az utcákon zengedeztesse az ö szavát, a nép között legmagasabb helyről prédikáljon, a kapuknak bémenetelin, minden városban az ö beszédit szólja. Egy szót már intéztem hozzád, kérve, hogy mit hagyj el s ha ezt megfogadod, vedd be a másikat is, a melylyel arra kérlek, hogy mit végy fel programmodba. De ennek históriája van. Az idén történt, hogy a hon. atyái között felállott egy képviselő, s beszélt a katonaság bűnéről, förtelmes testi nyavalyáiról, a melyek az egész jövendő nemzedék veszedelmét hirdetik; szólott az ifjú nemzedék lelki romlottságáról, káromkodásáról, istentagadásáról. Interpellációjára a honvédelemnek minisztere felelt; megtudtuk tőle, hogy a fiatalsag romlott lélekkel, káromkodó beszéddel paráznaságra hajlandósággal jut már a katonasághoz, a hol rövid egy pár esztendő alatt ezeket a bűnöket belőle kiirtani nem lehet; egyúttal tanácsot is adott, mert — mondta — minden másként lenne, ha a papság a maga körében teljesítené kötelességét, a politika útvesztője helyett az erkölcsi építés útjain járna, a politikai szenvedélyek ápolása helyett az ifjúság valláserkölcsi nevelésében buzgólkodnék. Ez az intés, a mely különben a néppárt papjaihoz volt adressálva, a fajta «lányomnak szóltam, menyem is érts belőle*. A honatyák az interpellációra és az adott válaszra kacagtak, mert ez egész dolgot személyes élűnek, a néppárti képviselő és a honvédelmi miniszter közötti tornának nézték. De te, a ki az ifjúságnak az Úr beszédje által való jobbítását tűzted ki célul, nem kacaghatsz. Irrie én megmutatom azt a nagy mezőt, a melyen oly sok az aratni való. Bizonyosan tudom, hogy ez is szálka lesz sokak szemében s hogy majd, ha a teljes lelki gondozás nélkül élő ifjúságot, a kaszárnyákban felkeresed, hasznos olvasmányokkal ellátva, elviszed oda is az Úr beszédjének világosságát, az igének tisztító erejét, s ennek a munkádnak hatásaként azt fogjuk látni örömmel, hogy lesz egy-egy katona is a mi vasárnap délutáni istentiszteleteinken: bizonyosan tudom, hogy sokan, azok közül is, a kik tudják, hogy a reformáció terjesztésében nálunk nagy része volt a német zsoldos katonáknak és hogy a legnagyobb hadvezérnek Gusztáv Adolfnak vallásossága adta a nagyságot — rád kiáltanak, hogy rontod életünk büszkeségét, jövőnk reménységét, az ifjúságot Igen, mert eddig ezzel az ifjúsággal senkisem gondolt s mert új dolog lesz, a mit cselekszel; új, szokatlan munka lesz, de ev. szerinti munka. S ha a szoros kapu felé és a keskeny úton jársz továbbra is, tétovázás nélkül járj, sem a kolozsvári forgószél, sem a debreceni délibáb meg ne tántorítson, s hiszem, hogy majd esztendők múlva a következő nemes gondolkodású, vallásos kedélyű nemzedéket, a melletted szóló emez élő bizonyságokat látva, a mostan háborgók is megcsillapulnak s rajtad is bebizonyul az írás szava: »mikor jóakarattal vagyon az JJr valakinek utaihoz, még annak ellenségeit is jóakaróivá teszi ahhoz*. Sok veszedelem, külső támadás, belső versengés fenyeget; bizodalmamat az Úrba helyezem, hogy megőriz, megvilágosít, felébreszt s megóv saját lelkiismeretünknek attól a keserű, szemrehányó szavától: tartottunk volna össze!« A külső ellenség, a Rómára hallgatók, azt mondják a bibliáról, hogy az az ördög könyve, a bialiaterjesztőről pedig, hogy az az ördög szegődött szolgája. Ezt a harcot, a setétség harcát a világosság ellen, ha nem helyeseljük is, de a biblia ellenségeinek, a világosság gyűlölőinek álláspontját ismerve, legalább megérthetjük. Az Istennek némely emberen kívül más teremtménye is van, a melynek eleme a setétség. A belső ellenség a magát világosság fiának nevező atyafi, a biblia tején veled együtt táplálkozó testvér pedig óva inti tőled az ifjúságot, mert bibliamagyarázó össze-