Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-08-22 / 34. szám

csupán platonikus ideát gondoljuk, tehát ha Philont tisztán, mint platonikus bölcselőt tartjuk szem előtt. Ámde ez ismét nagy tévedés, mert ha Philo mint platonikus bölcselő Istent a világtól teljesen el is különíti, annyira pedig, hogy őt még csak névvel sem nevezhetjük s csupán a rejtelmes, a szent tetragrammatonnal ( HIPP = a ki van) jelölhetjük: másrészt mint szive szerint zsidó, tehát az ószövetség híve s mint a Stoa bölcselet vallója határozottan tanítja o Isten immanentiájat is a világban (v. ö. i. munkám 21. sk. 1.). Es hogyan ki által immanens és ható Isten e világban ? Bizony csak a XÓYOC által ép ügy, mint Jánosnál. Tehát e ponton sem konstatálható Philon s a János-evangélium között absolut ellentét. Csak ne vegyük Philont pusztán egyik vagy másik oldaláról figyelembe, hanem az egész theosof bölcselőt s bizony-bizony Luthardék, Weissék, Beyschlagék s Reschék »positiv< állításai vajmi ingadozóknak fognak mutatkozni. Tehát a Philon XóYoc-a sem csupán csak * elválaszt hanem »összeköt« is, ép ügy, mint a János-evangélium XóYoc-a. Hogy is köti már most össze evangéliumunk Xőyoc-a Istent s a világot. Erre tisztán megfelel a prologus. Először is úgy, mint a világteremtés, fen tart ás, gondviselés elve (János ev. 1. r. 1—5 v.), másodszor mint az ószövetségi üdvkijelentés elve (6—13 v.) s harmadszor, mint XÓYOC oápC févoflsvoc (14—18 v.). Mind a három helyen mint szó és pedig az első körben, mint a teremtő szó, a másodikban, mint a törvény és próféták igéje a harmadikban, mint Jézus Krisztus evangéliuma, az élő a történetté lett Ige. Még csak e harmadik fokon jelenti ki Istennek teljes dicsőségét, a melynek lényege a kegyelem és az igazság. Kai ő Xcrfoc aápC sysvszo %a.i saxTjvwasv sv •/jjjtlv. xai é'&saaáfjt, stl-a TTJV § O i a. v aDTOÖ §ó£av ÖJC |iovoYevoös ítapá xairpóc' 7cXT]p7j? %ápiToc xai á X TJ •O- e t a c« (14. v ). Hát e pontnál igen különös és figyelemre méltó tapasztalatra jutunk, ha nézzük Philonnak a Mózesi törvényhez írt epilogját (»De premiis et poenis« és *De exsecrationibus*), a mely törvény neki, az alexandriai zsidónak ugyanoly fenséges elv volt, mint evangéliumunknak a XÓYOC-Krisztus. Hiszen Philon még nem volt keresztyén, a törvénynél magasabb elvet (véve azt, mint ő, ideális értelemben) nem ismerhetett. Nos hát Philon itt három concentrikus kört különböztet meg, mint a melyekben a XÓYOC életmunkája lefolyik, és pedig a világteremtést — %o<3|xonoia, a törvényre való előkészítést --- íaTOptxov, és a törvénykijelentést, röviden a törvényt magát — VOJAO^ETDCÓV. Vájjon nincs-e János-evangélium fentemlített hármas köre s itt e körök között eltérésük dacára is feltűnő rokonság ? De az az eltérés épen nem ütköztet meg bennünket, sőt igen természetes, mert hiszen a János-evangélium írója, a kinek legfenségesebb elv a testté lett XÓYOC. a Krisztus csaknem tekinthette ama Philon szerint legmagasabb fejlődés vagy mondjuk kijelentés fokot a tökély valóságának? Ellenkezőleg, szükségszerűleg leszállt az ő szemeiben, a Philon-féle taTopixöv második fokára, mint a Krisztusra előkészítő kijelentési fokozat, a minthogy ezt világosan ki is fejezi alább a prologus 17. verséhen: »ŐTL Ő VÓJXOC őiá Mwöaécúc ISóO-Tj, tj *^ápt<; 7.aX r\ aX^-íl-ea dtá T/jaö ^piatoö syévs-uo* Hát itt valóban csak az nem lát, a ki szándékosan behunyja a szemét. S még csodálatosabb a rokonság Philon és evangéliumunk prológusa között, ha szemügyre veszszük a Jánosi Krisztus Xóyoc-nak fent a 14. vers idézett szavaiban kiemelt tartalmát, a mely nem egyéb, mint Istennek dicsősége (őóCa), melynek ismét teljességét a kegyelem (x<*pic) és az igazság (aXn^sia) képezi. A Philon istenfogalmának — HIIT — mint a világban ható, ténykedő erőnek is két fő megnyilatkozása épen a kegyelem és a hatalom, xapwcou3 és /iaaiXaTj .öóvajuc, e kettőnek viszont magasabb egysége a XÓYOC, maga tehát azonos a rejtelmes, a szent Isten lényegével, dicsőségének teljességével. Mint kegyelmes és jó, -Isten a világ teremtője -8-eóg (a mely sző Philon allegorizáló exegesise szerint anynvi, mint teremtő, mert a ntbjfu igéből származik), mint hatalmas, igazságot osztó pedig, Isten az Ur yppioz. íme tehát a két képlet. Philonnál: Jánosnál: m!T W Xóyoc Istennek So£a-ja = Xó Y o C XapiaTcxíj S. /í/aaiXwrj ő. aXfi/ö-eia -9-éoc ttóptoc '{Hoc xóptoc, a mint hogy a XóYoc-Krisztus e lényegét világosan igazolja Tamás vallomása, a kiben az evangéliumnak a 20. r. 31. vben jelzett tancélja (hogy higyjetek stb.) személyesen realizálódik, s ki á XÓYOC-Krisztussal szemben erre a vallomásra fakad: >ő xóptoc |xoo xou ó Osoc |ioo« (20. 28. v. ö. 29. v.). ime, hogy harmonizál evangéliumunkban a vég — és a kezdet, Tamás vallomásában és a prologusban, tanúságot téve az egész evangéliumnak kitűnő architektonikájáról, egyúttal azonban miképen harmonizál mindez Philoval! Ám ezt véletlennek minősítheti, a ki akarja, nekem a lelkiismeretem nem engedi. S nemde különös az is, hogy például a Philo XóYoc-a ép úgy világosság — cpwc — és élet C(í>7] — mint a János-evangélium XÓYoc-a (1, 4.), sőt e jelenség még gondolkodóbbá tesz, ha megfigyeljük, hogy annak a XO'YOC-Krisztusnak, épen ezen világosító s éltető hivatásából folyólag két főcsodaténye e két eszme körül csoportosul; »'EYW SIJU TÖ (pdic TOÖ xóc;xoo« (a vakonszülött meggyógyítása, 8. r.) és »'EY<« etjxt -jj áváataatc "X-ctt ^ Cwq« (Lázár feltámasztása, 11: r.) Azt csak mellékesen említem meg, hogy már a Philon Xófoq-a is »paraklétosz«, a »királyi út« (Istenhez), a világ »jó pásztpra«, az »élet.kenyér« (manna) az »orvos«. Mind oly jelzők, melyek egvtől-egyig a János evangélium Jézusát is — és pedig saját, szavaival — jellemzik! (Evangélium: 14, 16; 14, 6; 10, 11; 6, 51; 5, 26 stb. v. ö. i. munkám 30 1. jegyzeteit.) íme, kedves barátom, az okok. a melyekkel le kell számolnod;, a midőn amúgy könnyedén oda veted, hogy a pbilonismus egész elmélete csupán a Xóyoc szónak a prologusban való véletlen ottlétén alapul. Nem szándékom itt, de a tér szűke s e lap jellege sem engedi meg, hogy hosszabb fejtegetésekbe bocsátkozzam, megírtam mindazt igen kimerítően idézett munkámban, de azt hiszem, sikerült legalább annyit kimutatnom, hogy ha egy lehelletre a János-evangélium philonismusát el sem is fogadjuk, azon irány fölött, mely komoly és tudományos s mindenekben jóindulatú, s jóhiszemű kutatás alapján hozza meg véleményét, könnyű szerrel pálcát nem törhetünk. Sőt talán méltó ez okokkal közelebbről foglalkoznunk. Mert bár igaz, a mit oly szépen mondasz, hogy »a keresztyén vallás nem Philo és nem Baur kegyelméből fejlődött«, de viszont azt is megengeded, hogy miként »nem Baur«, úgy nem is Luthardt, Weiss, Beyschlag, s más ú. n. »positiv« theologusok fogják »azt fentartani, hanem Krisztus* — a kinek pedig hidd el, nagyon mindegy, ha János apostol Philonhoz, vagy máshoz járt-e iskolába, a miként a Pál rabbinismusa sem rövidítette meg Istennek igéjét és kegyelmét. S ha a János-evangélium írója — mondjuk — philonista is, ebből ugyan épen nem következik az, a mire te félve utalsz, mintha ennek következtében az ő Krisztusa más volna. Azaz, hogy igen is: az övé csakugyan más, ép úgy mint más a Pái, a Jakab, a Péter, a Máté stb. Krisztusa. De azért Krisztus maga csak egy: az egyes írók Krisztus-/í<?£iei reflexiók csak, a mint ők azt az »egy