Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-08-08 / 32. szám

504 e felírás volt olvasható: »A Gracchusok anyjának*. A hálás nép ékesen szóló hódolata a nemes Gornelia emléke iránt. Cornelia kora özvegységre jutva, nagyon nehéz feladattal állott szemben. Támasz nélkül, egyedül kellett fiait nevelnie s előkészítenie az életre s az életküzdelemre. Miként töltötte be feladatát? Öreg és ifjú bizonyságot tehet arról, mert mindenki előtt ismeretes ama hősies bátorság és önfeláldozás, melyekkel Tiberius- és Cajus testvérek küzdöttek a nép érdekeiért. A nép hálával élvezte amaz áldásokat, melyeket a testvérpár által szerzett előjogok eredményeztek s a két Gracchusnak nevét ezrek emlegették a legnagyobb tisztelettel. Az ő tettök élő emlékezetben maradt s a nép büszke volt a jog és igazság eme két fenkölt lelkű harcosára. Az emlékoszlopot mindazáltul, Cornelia, a hős anya emlékének szentelték Róma fiai, mintkogy a két hős törekvésében ama magasztos odaadásnak gyümölcseit szemlélték, melylyel ő feladatát betöltötte s mert jól tudták, hogy a hősies bátorságot, hűséget, az igazságérzetet s a nép iránti nagy szeretetet amaz őrangyal plántálta az ifjú szivekbe s ápolta ottan féltő gonddal, a ki azoknak zsenge ifjúságát anyai szeretetével beárnyazta s lépéseik felett őrködött. Azon idő óta nem szokás a női erény s az anyai szeretet iránt ily módon is elismeréssel adózni, de ha valaki tenni akarná, mily sok anya számíthatna feltétlen joggal egy-egy nép hálájának ilynemű megnyilatkozására! És közöttünk is ki ciZj cl ki szivében nem emelt volna, vagy nem emelne hálaoszlopot az édes anya munkájának s azon áldásos befolyásnak, melyet az gyermekére gyakorolt ? Valóban kinek köszönjük azt, hogy vagyunk s a mik vagyunk; kinek, hogy vannak megszentelt perceink s hogy keblünkben szent célokért való lelkesülés lángja ég; kinek köszönhetjük azt, hogy akárhányszor essünk is el, mindannyiszor ismét felkelünk s imát rebegő ajakkal teszünk vallomást arról, hogy halhatatlan vágy ösztönöz valami magasztos, valami tökéletes után!? . . . Bizony boldog az oly ember, a ki tudja s hálával ismeri el, hogy édes anyja iránti tartozását lerónia lehetetlen! Oly nagy az anya által gyakorolt befolyás, hogy szinte áltálános igazság érvényével bír az emberek közt ez a mondás: »Minden igazi nagy embernek nemes anyja volt,« Ha ezt az állítást általánosságban elfogadjuk, úgy bizonyítékokat nem igényelünk. És bár a benne rejlő igazságot — kimerítő argumentumok nélkül is — lehetetlen akárkinek is nem éreznie, mindazáltal, minthogy reám nézve mindenkoron rendkívül nagy vonzerővel bírt annak felmutatása, hogy miként vezeti s formálja az anya építő ereje gyermekének lelkét, lehetetlen néhány példa elől elzárkóznom. Ha a szives olvasó engedelmét erre nézve megnyerhetem, úgy figyelmét első sorban az ős Izrael szabadsághősének, Mózesnek alakjára kivánom irányítani s vizsgálat tárgyává tenni, a mint őt az Exodus szemeink elé állítja. Feltette-e már valaha valaki önmagának a kérdést, hogy mikép volt az lehetséges, hogy ez a férfiú az egyptomi udvarnak összes élveit, a saját előjogait, helyzetét, kényelmes, nyugodt, biztos életét kilátásait, jövőjét; mindent, de mindent képes volt feláldozni Egyptom ama rabszolgáinak szabadságáért, kik tulajdonkép nem egyéb voltak, mint egy makacs, zabolátlan, ellenszegülő tömeg ? Próbálta-e már valaki megfejtését adni ama figyelemreméltó jelenségnek, hogy ő aztán mily bámulatos odaadással vette kezébe ennek a népnek szellemi vezetését s hordozta éveken keresztül annak minden makacsságát, gúnyját, megvetését, balvéleményét, s hálátlanságát a nélkül, hogy csak egy pillanatra is elhanyagolta volna a feladatot, melyet magára vállalt s feledve népének jövőjét, a maga jólétét kereste volna ? Ha nem, úgy keressük együtt a bibliai jellemkép magyarázatát. A Faraó fényes palotájának egyik félreeső szobájában találjuk a megfejtést. Ott ült heteken s hónapokon keresztül egy nő, Izrael leánya, ölében egy játszadozó kis gyermekkel. A gyermek Mózes, a Faraó leányának örökbefogadottja s a ki őt gondozta, Jochébed, a dajka, kiről az udvarnál senki sem tudta, hogy a gyermek anyja volna. Teljesen reá bízatván a kis gyermek nevelése; a legnagyobb odaadással igyekezett feladatának megfelelni. Csak ha a fejedelmi fényes termekben kívánták látni s csodálni a gyermeket, csak akkor bocsátotta ki azt karjai közül, különben még egy percre sem távozott mellőle. Gonddal kisérte annak játékát, megfigyelte gyermekies csacsogását s megértette, a mit az gőgicsélő ajakkal mondott édes anyja keblén nyugodva. És minden estve, mielőtt nyugalomra tértek volna, a gyermek anyja oldalán térdelve imádkozék. Vájjon mi lehetett ez imának tartalma? Az író szelleme valami iiyesmire enged következtetni: »Uram, hálát adok neked, hogy ma is oltalmazál s minden szükségest megadtál nekem. Kérlek, óh Uram, gondoskodásoddal végy körül engem mindenkoron ; tégy nagygyá és erőssé s cselekedd, hogy istenfélő és jó legyek. Áldd meg a Faraót és mindazokat, kik engem szeretnek; őrködjél Egyptom népe felett, de ne feledkezzél meg a szegény, elnyomott rabszolgákról sem!« A szavakat elmondotta ugyan anyja után a gyermek, de az egyes mondatoknak, különösen pedig az utolsó szavaknak értelmét kezdetben bizonyára nem tudta felfogni. De a mint lassanként mind inkább nagyobb és nagyobb lesz s jobban figyel dajkája elbeszéléseire, majd midőn sokszor hallja ama keserves szenvedés hü rajzolását, melynek az Egyptom kőbányáiban sínylődök ki voltak téve, végre mikor dajkája felfedi előtte, hogy ő mily közel áll a vérnek kötelékével ezen elnyomott néphez : mindennapi imájának értelme egészen világos lesz előtte. A nő eléri célját; gyermeke nemcsak megérti őt, hanem osztozik is Izrael nehéz megpróbáltatása felett érzett mély gyászában. Ezt látva és tudva Jochébed, megnyugvással hagyhatta el gyermekét, hogy az most már részesüljön mindabban, a mit egy herceg nevelése csak megkívánhatott. Tanulás után a palota tágas, nagy kertjében játszott a gyermek, szolgákkal körülvéve, kik reá felügyeltek s figyeltek minden legkisebb mozdulatára, hogy szolgálhassanak