Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-08-08 / 32. szám

neki. Megtörténhetett, hogy egyszerre csak félbenhagyva játékát s eldobva az értékes játékszert, sietett a kerítéshez, mely a palota kertjét a külvilágtól elválasztotta. Miért? Erős ostorcsattanás rezegtette meg a levegőt s távolról jövő durva szitok s nehéz sóhaj ütötte meg fülét .... A rács közt kitekintve, messziről látta hosszú sorban elvonulni Egyptom rabszolgáit, kiket kettenként összeláncolva, durva őrök hajtottak a kőbányákba, hol ostorcsapásokkal ösztökélték őket erejöket meghaladó nehéz munkára, míg nem a teher önsúlya alatt eszméletlenül rogytak össze s terültek el a durva talajon. Kik voltak azok, kik ott menének? Tán atyja, avagy testvére, vagy vérrokkona?! . . . Mindenesetre az ő népének fiai! A kis kezek erősen szorították a kerítés érzéketlen rácsozatát s a gyermek véresre harapta alsó ajakát csakhogy az önkénytelen felkiáltást visszatarthassa, érezvén, hogy kiáltania nem szabad, mert ez azonnal elárulná a keblében lefolyt érzelemvihart. De aztán egy ily napnak estéjén, midőn elrebegte volna gyermeki imáját: »Uram, tégy engem nag'ygyá és erőssé s cselekedd, hogy istenfélő és jó legyek!* bizonyára elfelejtett a Faraóért s az egyptomiakért könyörögni, hanem annál nagyobb bensőséggel és ifjú szivének teljéből mondotta el az utolsó sort: >és különösen ne feledkezzél el a rabigában sínylődő népről!* Az éjszaka magányos csendjében aztán tervek születnek, elhatározások érlelődnek, a gyermek álmokat álmodik ébren. . . . Mikor aztán végre — igaz és istenfélő maradva — csakugyan nagygyá és erőssé lett, egy óriás erejével szakította szét a rabláncokat, melyeket a zsarnok hatalom erős kézzel tartott összefogva és egy hosszú-hosszú, keserves küzdelem után az új haza felé vezető úton felhangzott Izreel fiainak ajkain a szabadságdal. Igen, Mózes szabadsághős, de hogy azzá lett és hogy nagy, megbecsülhetlen kincsek birtokosaivá tette népét, az mindenekelőtt Jochébed műve, ki gyermeke szivében részvétet ébresztett az elnyomottak iránt s gonddal fejlesztette annak kedélyét, melyben később a jogérzetnek és szabadságszeretetnek általa elhintett magvai erőteljes csirába szökkentek, majd hatalmasan fejlődtek, végre adtak százszoros gyümölcsöt. Ei vagyok rá készülve, hogy igen sokan azt fogják mondani, hogy ez a Mózes kép csak az én képzeletemben él. Jó, de mindenesetre egy teljesen a biblia előadása alapján alkotott kép. mely félreismerhetetlenül azért teszi az anyát a Faraó által örökbefogadott gyermek dajkájává, minthogy egyedül csak ennek befolyásában találta meg az alapját annak, hogy Mózes később az övéi ügyét szent kötelesség gyanánt tekintette. Az Exodus Mózes alakja egyébiránt napjainkban a kritika bonckésének műtéte alá kerül. Úgy lehet, a paciens többé nem épül fel, sőt esetleg épen a műtét következtében mul ki. És ha a történeti Mózesből többé már mi sem látszik megtarthatónak. . . ? Nos hát akkor a kritikának még mindig lesz annyi elvennivalója, hogy a Mózes-* legenda * költője a korában szerzett tapasztalata alapján egy megragadó képben örökítette meg az anya alkotó erejét, de csak egy parányit sem vehet el azon igazságtól, hogy ezen az úton és ily módon ezrek meg ezrek lettek valódi hősökké! Bonn. Kovács Kálmán. KÖNYVISMERTETÉS. »Örök életnek beszéde*. Egyházi és temetési beszédek, írta Kecskeméti Ferenc II. és III. füzet. A szegény magyar theologiai irodalomnak csak egyetlen ága gazdag. Az, a melyen az egyházi beszédek teremnek. Hanem ez is csak szegény-gazdag. Terem ugyan sokat, de a számmal nincs arányban a milyenség. Vagy a túlságos formalitás temeti el bennök az evangéliumot; vagy a túlságos moderneskedés vágya, világi tudományok különösen a természettaniak és filozófiák sallangjai szorítják agyon az egyszerű, de fenséges bibliai lelket. Pedig mi volna egyéb az egyházi beszéd, mint kijelentett isteni (bibliai) igazságokról való tanúságtétel, minden hivők idvességére. Ez volt lényege az apostoli korban. Ez lett akkor is, mikor a scholastikus theologia élettelen merevségétől s a középkori róm. katholicismus szertelen cifraságaitól megtisztult a vallás és reformáció tüzében. Luther azt mondja: Az én legnagyobb tudományom, magyarázni az írást úgy, a mint van. S a megingott pápai trón mutatta, hogy ez hatalmas tudomány volt. Zwingli meg Kálvin egész könyveket magyaráznak egyfolytában hallgatóiknak. A kappelni csatatér vérrózsái, s a Sodomából Sionra változott Genf tanúskodnak a mellett, hogy ez volt az a nyelv, melyet mindenki megért. Nem akarnak e sorok sem a homiletika, sem a világi tudományok kicsinylése lenni; mert ha valahol, úgy egyházi beszédben szükséges a logika s csak az az igazán jó pap, a ki holtig tanul! Kecskeméti beszédeit nem illetheti a fentebbiek közül egyik vád sem. Megadta a formának, a mi a formáé, a tudománynak, a mi tudományé; mindenekfelett pedig az evangéliumnak, a mi az evangéliumé. Beszédeiben az ige a kezdet, a központ és a vég. Ismeri, nem, tudja az írást. Járatos annak csoda-gazdag kincstárában, merít belőle dúsan, szabadon. Logika, tudomány mind csak arra szolgálnak nála, hogy általuk az igét láthatóbbá tegye. Exegesise világos, helyes. Egyáltalán nem tapasztaltam, hogy a gúnyolt orthodox volna. A szó igazi, nemes értelmében igaz hitű az ő írásmagyarázata. Gondolom azt is mondták már rá, hogy dogmatikus. Én ebből csak annyit láttam benne, hogy pl. a II. kötetbeli beszédek többé-kevésbbé dogmatikus sorrendben követik egymást s bennök nem fél szerző az evangéliumi keresztyénség főigazságait képviselő tanokat tárgyalni. De kérdem, vájjon nem szükséges-e ez ? Kérdem, vájjon elődeink és atyáink, helytelenül cselekedtek-e, mikor, teszem fel, a Heidelbergi Kátét magyarázták és magyarázzák ? 64