Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1897-08-08 / 32. szám
hittan tanítására nagyobb gondot tudnának fordítani, ő legalább is nem hiszi. Nem állítom, hogy minden tanítókáplán iskolája kifogástalan volna ; de hogy a tanítókáplánok nagy része becsülettel megállja helyét, s hogy a legutolsó tanítókáplán is jobban, vagy legalább is úgy megfelel kötelességének, mint a tanítók legnagyobb része, azt merem állítani. Hogy nem »gyakorlati* tanítók, az igaz; de vájjon a képezdéből kikerült tanítók azok-e? A gyakorlatot nem lehet elméletben megtanulni; az a néhány óra pedig, mit a tanító-képezdészek a gyakorlóiskolában töltenek, édeskevés arra, hogy azáltal mindjárt jó gyakorlati tanítókká legyenek. A gyakorlatot az élet adja meg, több esztendei foglalkozás az iskolában, az képezi a jó gyakorlati tanítókat; a mint, nem gondolnám, hogy akadjon oly tanító, aki a képezdéből kilépve, már is el merné mondani magáról, hogy ő jó gyakorlati tanító. A mit pedig Szász B. úr nem hisz, az nagyon is elhihető. Egy tanítókáplán, a ki képzettségénél fogva a vallási dolgokban szélesebb lát körrel bír, nagyobb gondot is tud fordítani az egy háziasságra, a hittan tanítására. Avagy, ha ez nem áll, miért hangoztatják sokan, hogy a vallástanítást ki kell venni a tanítók kezéből s a lelkészekre bízni? De mondjuk, hogy a tanítókáplán nem felel meg hivatásának, s minthogy amúgy is káplánszükség van, meg kell szüntetni a tanítókáplánságokat. Honnan vesznek ez esetben az egyházak tanítókat? Hiszen a tanítóhiány sokkal nagyobb, mint a káplánhiány. Csupán a f.-baranyai egyházmegyében jelenleg 12 tanítói állás üres s hiába fordulnak az egyházak bárhova is, nem tudnak tanítót kapni; s ha kapnak is, nem sok köszönet van benne, mert nem válogathatván, ama bizonyos pélbabeszéd szerint kell eljárniok, s örülniök, ha akármilyen is akad. De azt feleli talán Szász Béla úr, hogy a tanítókápláni fizetések mind elérik a 400—500 sőt 600 frtot, ily fizetésre pedig mindenesetre kapnak az egyházak tanítót is. Eltekintve attól, hogy a vállalkozó tanítók helye ismét betöltésre vár, vájjon méltányos eljárás volna-e, ha a kerület, ama mindössze nem sok tanítókápláni állást, mely bár a tanítás terhével jár, de mégis valamennyire tisztességes existenciát nyújt a theologiáról kikerült s teljesen magára utalt fiatal embernek, beszüntetné? De lássuk, vájjon megszüntetné-e a tanítókáplánságok eltörlése a káplánhiányt? Ezt meg már én nem hiszem. Mert a következmény az lenne, hogy káplánjainknak még nagyobb %~r a sietne »egyházunknak jobban használni*; s a jobb fizetésű tanári pályára lépne át inkább, mintsem hogy 80 frtos káplánságban nyomorogjon. De hát Szász Béla úr szerint ez csak örvendetes volna, mert ott egyházunknak többet használnának, mint mikor tanítókáplánok voltak. Mert a középiskoláinkban fellépett egyháziatlanságnak, a lelkésztanárok számának apadása az oka. »Tanárok kerülnek be középiskoláinkba*, mondja cikkíró úr, »kiknek fogalmuk sincs arról, mi a protestantismus, és nem is lehet, mert nem abban nőttek fel*. Csudálatos! hiszen ők még lelkésztanárok vezetése mellett tanulhattak a középiskolákban: S mégsem látszik meg rajtok a lelkésztanárok buzgósága? De nem is ennek az áldozatai ők, hanem a középiskoláinkban annyira alhanyagolt, hiányos vallástanításnak. Az az oka középiskoláink egyháziatlanságának, hogy a vallástanítás teljesen háttérbe szorul, csak mint melléktárgy szerepel, s mint ilyen, sok tanár részéről bizonyos kicsinylésben, hogy ne mondjam, lenézésben részesül. Tudok oly tanárokról, a kik e kicsinylésnek, lenézésnek tanulóik előtt nyiltan is kifejezést adtak, pedig azok véletlenül épen lelkész jellegű tanárok voltak. Míg theol. akadémiáink népesek voltak, s káplánjaink fölös számmal, teljes készséggel bocsáthatta egyházunk középiskoláink rendelkezésére theologiát végzett s nélkülözhető embereit. De ma már, midőn minden emberre szüksége van egyházunknak, hogy a gyülekezetek pásztor nélkül, s azok kicsinyei oktatás nélkül ne maradjanak, nem nyújthat segédkezet ahhoz, hogy anyagi áldozatokkal pappá képzett embereit tanári pályára bocsássa át. A káplánszükséget első sorban az évről-évre szaporodó címzetes káplánok tényleges alkalmazása által kell megszüntetni. Egyébiránt ha valamit el kellene törölni, úgy el kell törölni egyházunk egyik legszerencsétlenebb intézményét, a káplánságot; e végből meg kell alkotni a lelkészi nyugdíjintézetet, a nagy egyházakban megfelelő számú rendes lelkészi állást szervezni, akkor remélhetjük, hogy theol. akadémiáink ismét megnépesednek, és talán kerül hallgatóik közül lelkész-jellegű tanár is. Egy felsőbaranyai káplán. TÁRCA. A nő a családban és a társadalomban. (Folytatása és vége.) De ha így áll a dolog, hol kezdjük akkor vizsgálódásunkat? A kérdés nem könnyű, de mindazáltal — úgy tetszik nekem — a feleleten nem kell hosszasan gondolkoznunk. Mert mivel kezdhetnénk megfelelőbben tárgyalásunkat, mint azon áldással, melyet az »édes anyádnak köszönünk? Bizonyára őt illeti az elsőséggel való megtiszteltetés ! »Az anya térdén formálódik a lehető legszebb a világon: a fenkölt lelkű férfiú s a nemes nő. A jó nevelésben részesült, finom érzelmű s tiszta lelkületű lányka, mint anya, gyermekeit a saját lelkére fogja formálni, mi a világnak a legmagasztosabb művészete* (J. de Maistre). Az őskori Róma piacainak egyikén egy emlékoszlop állott. Az emberek sürögve jártak fel s alá a tágas téren, vagy napi munkájuk után látva szelték azt minden irányban. Nem egyszer történt, hogy az emlékoszlop mellett elhaladva, egy pillanatra megállottak, vagy menés közben feltekintve az oszlopra, hallgatag főbólintással adtak kifejezést a feletti tetszésüknek, mit azon láttak. Az oszlopon
