Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-08-01 / 31. szám

dalmi és temetési verse. Az egybekelteket nem mint lelkész, hanem mint emberbarát áldja meg; nem mint philosophus, hanem mint a gyakorlat embere mutat rá a házas élet küzdelmeire és követelményeire; nem mint theologus, hanem mint istenfélő ember figyelmeztet a szerelem dicsőségére, az ember gyengeségére s Isten segítségére. S ha koporsók mellett áll, nemcsak sír a sírókkal, hanem vigasztal is. Mint jó barát letörli az arcokon végigpergő könveket s ég felé irányítja azok tekintetét, a kik végtelen fájdalommal tekintenek a sír fenekére. Mutatványul csak egy vigasztaló mondatát idézem itt gyenge fordításban: >Krisztus maga törli könyed Arcodról le majd amott; Vágyat már nem ismer szived, Szükség és baj elhagyott!* Legszámosabbak Gerhardtnak ünnepi dalai: 32. Mint Jelkész, helyesen méltatja az egyházi évet s teljesen átérzi az ünnepek jelentőségét. Adventben, böjtben, karácsony, nagypéntek, húsvét és pünkösd ünnepén csodálattal s imádattal borul le az Isten előtt s a Mindenható csodatetteiről, hatalmáról, jóságáról, könyörületességéről és szeretetéről zeng éneket. Hitágazati énekeknek nevezhetnők azon 20 dalát, melyek a szentségekre, bűnbánatra, az imádságra s a keresztyén életre vonatkoznak. Legjobbak az utóbbiak. Imáiban rendületlen hit és Isten iránti szeretet nyer kifejezést. A szív hangján szól Istenhez, mint szerető gyermek szerető atyjához. A szerencsésen eltalált gyermekies hang, a rövidség és egyszerűség kiválóan becsesekké teszik e dalokat. Gerhardt megmondja bennök, hogy mit kérjen a keresztyén ember Istentől. Nem tekintélyt, dicsőséget és gazdagságot, nem azt, a mit a világ keres, hanem múlhatatlan értékű javakat, egészséget és türelmet, Krisztus szeretetét, bölcseséget és erőt, hogy a bűnnek ellenállhason, s végre nyugodt halált. Gerhardt igazán tudott imádkozni s ha imáin meg is látszik Arndt János hatása, mégis teljes joggal tekinthette őket a magáéinak. Mert imái valóban szive mélyéből fakadtak. Az élet viharai közt sokszor érezte magát hajlékony nádszálnak s ezért sokszor keresett gyámolítást Istennél; s ha sokszor kiáltott az Úrhoz, sokszor tapasztalta, s ezt határozottan kiemeli, hogy kiáltása meghallgatásra talált. Imáinak teljesen megfelelnek a keresztyén életre vonatkozó dalai, melyekben türelmessége s Istenben vetett hite meghatóan nyilatkozik meg. Ki ne csodálná hitét, midőn e dalait olvassa: »Bízzad minden utadat,* s »Légy csendes szívvel!» Azonban Gerhardt nemcsak kérni tud, hanem hálaéneket is zeng. 13 dal tartozik e csoporthoz s ezek a legtisztább érzelemről, a legőszintébb melegségről tanúskodnak. A prot. egyházakban alig van gyülekezet, ahol évenként többször ne zendülne meg ezen dala: »Hogy ne dicsérném .az Istent!« Ez egyébként Gerhardtnak legszebb dicshymnusa, melyről Wimmer Gábor »Ausführliche Lieder-Erklárung« c- munkájában így ír: »Ez bizonyára egyike a legjobb Gerhardt-féle énekeknek, s oly magasztos, kedves és írásszerű dicsőítő ének, a mely nem szorul idegen dicséretre s evang. egyházunknak, habár nem is minden, de nagyon sok gyülekezetében be is van vezetve. A buzgó éneklőnek szivét a szomorúság között is felvidítja és megnyugtatja, szerető Istenének főjótéteményeit szemei elé állítja s végül emlékezteti a tartozó viszontszeretetre; hasonló tehát mintegy az óraszerkezethez, a mely tisztán üt, helyesen mutat s jól ébreszt*. Nagyobb csoportot alkotnak vigasztaló énekei is (26). S ezen nem is csudálkozhatunk. tekintve azt, hogy Gerhardt mily sokszor szorult vigasztalásra. Költeményeit nem is annyira a mások, mint inkább a saját maga vigasztalására írta s ez az oka, hogy ezekből sokkal inkább szól hozzánk a közvetetlenség, mint egyéb dalaiból. S a mint e szép dalok a költőt megvigasztalták, úgy vigasztalnak meg másokat is. A költő hitet kelt az olvasóban is; vigasztalja a szenvedőket, erősíti a gyengéket, felemeli a leroskadtakat, s a kishitűek szemét az ég felé irányozza. A ki megunta az életet, s elfordult a világtól és emberektől; a ki a kishitűség útjára tévedt: az forduljon csak Gerhardthoz s általa ismét megtalálja a helyes utat. S nemcsak a tartalom, hanem a kifejezés is szépekké s majdnem utolérhetetlenekké teszi e dalokat. Csak ez egyre kell utalnom bizonyságul: »Én lelkem, miért csüggedsz el?* Gerhardt 11 halotti éneket is írt. Jól ismerte az embert, jól ismerte bajait, örömeit és vágyait; tudta, hogy még a szenvedő, a testileg és lelkileg meggyötört ember is ragaszkodik az élethez s bizonyos elfogultság vesz rajta erőt, ha a halálra gondol. Halotti énekeinek az a célja, hogy az embert megtanítsa a halállal bátran szembe nézni. Hitteljesen prédikálja, hogy a halál Krisztus által elvesztette félelmetességét, csak a testet semmisítheti meg, a léleknek azonban nem árthat. A halál csak álom, a sír bölcső, mely jobb és szebb világba ringatja át az embert. Az utolsó csoportba sorozható 18 dal, melyek az élet különféle körülményeire vonatkoznak, s nagyrészt reggeli, estéli és úti énekek. Már fentebb is kiemeltem, hogy Gerhardt mindenütt meglátja a szépet és jót, észreveszi Isten áldó kezét s mindenütt megragadja az alkalmat Isten dicsőítésére. A természet szépsége csodálatra gerjeszti s arra ösztönzi, hogy Isten adományait a saját boldogulására felhasználja, a szomorúban pedig Isten büntetését látja, mely arra céloz, hogy bennünket javítson. Még a pusztító, rettenetes háborúban is az Úr kezét szemléli s erősen hiszi, hogy az idők ismét megváltoznak s az Úr kegyelmének napja ismét beragyogja a nép egét. Ide tartozik a »Most nyugosznak az erdők« kezdetű bájos dala, melyről az »Evang. Kirchenzeitung* 1830. évf. ezt írja: »Ez ének egyike lett Németországban a legismertebbeknek s legkedveltebbeknek. Valódi gyermeki nép szellemben átérezve s átgondolva, a kifejezésnek ritka mesterkéletlen egyszerűségével a gondolatoknak oly magasztosságát, a keresztyén ismeretnek oly mélységét, a költészetnek oly báját egyesíti, hogy az e nembeli daloknak örökké mintájául kell maradnia. A ki Németország azon