Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-08-01 / 31. szám

létfeltételei és ezen adóknak az adózók teherviselési képességéhez alkalmazkodni kell: akkor más egyéb közterhek gyanánt tekintendő adók p. o az egyházi adó sem képezhet amaz elv alól kivételt. Minthogy pedig egyházi törvényünk 5. §-a szerint az egyházi adók ós rovatalok behajtására az állam egyházunknak segédkezet köteles nyújtani: eme rendelkezés végrehajtásánál, az ószszerűtlenül megállapított egyházi adókivetés mellett, úgyszólván maga semmisítheti meg egyes helyeken adózó polgárai közteherviselési képességét. Én úgy találom, hogy az állam érdeke megköveteli az egyházi adó nagyságának megállapítását. És a készített törvényjavaslatban be kellene foglalni, hogy a lelkészek jövedelmének felszámításánál számba veendő egyházi adó, illetőleg ennek pénzértéke, a hívek által viselt állami egyenes adók 20—25°/o-ánál (beleértve az iskolai adót is) nagyobb nem lehet. Jól tudom, hogy ez ellen két oldalról lehet kifogást emelni. Egyik kifogás az autonomia korlátozását látná ily intézkedésben. De itt nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy az adókorlátozás az önkéntes megajánlásokat nem alterálhatja ós hogy az így felmerülő szükséglet az államra hárulván által : nincs is indok az egyházi adóteher túlságos fokozására, sőt ez ópen veszélyes dolog. A másik kifogás az lehet, hogy így az állam nagyobb terhet lesz kénytelen elvállalni, mint különben. Ez kétségtelenül igaz, de az egész összeg nem igen tenne ki 100,000 frtot sem, sőt a mennyire ón a jelentő ívek adatait, bevallásait ismerem : teljesen meg vagyok győződve a felől, hogy a lelkészi fizetések 600—800 forintos minimumának kiegészítése végett szükségesnek, épen ezen jelentő ívek alapján, kimutatott összeg keretében az egyházi adó érintett rendezése is végrehajtható. Különben minden azon a kérdésen fordul meg a »do ut cles« politika alapján, hogy vájjon háramolnék-e az államra megfelelő haszon, ha így több segítséget volna kénytelen adni. E tekintetben már reá utaltam egy körülményre t. i., hogy az adózó polgárok közterhekkel való terheltségének mérve az az államra nézve nem közönyös. Azután jön a másik szempont, t. i. érdekében áll-e az államnak a hazai történeti egyházak integritásának megóvása. Én azt hiszem, hogy igen; ós e tekintetben most nem utalok egyébre, hanem csak az 1895: XLIII. t.-c. 25. §-ára. Az államra nézve nem lehet »IIecuba« az, hogy a magyarság zömét képező s kulturális téren előljáró református egyház erejében meggyöngüljön a túl nagy egyházi terhek miatt. Igaz, hogy különösen római katholikus részről hallottunk már afféle nyilatkozatot, hogy az ő adójukból fogják az akatholikus lelkészeket fizetni. De hát a püspökök ós káptalanok latifundiumaihoz nem épen az a joga van-e a pro testáns egyháznak, mint a katholikusnak a szintén állami közvagyon alkatrészét képező közadókhoz? És vájjon az atheusnak keresztelt felekezetnélküliek szaporodása keresztyén szempontból kivánatosabb-e, mint a »haeretikusnak« tartott, de mégis csak keresztyén protestáns egyházak fennállása? De hagyjuk most ezeket . . . A dolog summája az, hogy a lelkészek jövedelmeinek kiegészítéséről szóló törvényjavaslat csak félértékű ránk nézve, ha egyúttal lehetővé nem teszi a sok helyen túlterhes egyházi adónak könnyítését. Sőt töbet mondok: a törvényjavaslat e nélkül egyenesen megakadályozza egyházunknak egy később bekövetkezhető adó reformját. Okvetlen kívánatos, szükséges tehát, hogy a jelenlegi lelkészi jövedelmek összeírásánál ne legyen kénytelen egyházunk továbbra is fentartani a sok helyt elviselhetetlen nagyságú egyházi adót, hanem ezt méltányosan alászállítván, úgy vegye be az így begyűlő összeget, illetőleg ennek megmegfelelő hányadát az összeírásba. Pokoly József. Gerhardt Pál s az evangélikus egyházi költészet. (Folytatás.) 2. Dalai. Kétségbevonhatatlan igazság, hogy az idők és viszonyok nagy befolyást gyakorolnak az emberek fejlődésére s valamint nagy emberek gyakran nagy időket hoznak létre, úgy viszont a nagy idők sok nagy embert teremtenek. Leginkább áll ez a szellemi világban s az irodalomtörténet bizonysága szerint épen a legjobb szellemi termékeken látható a kor és az egyéniség sajátos bélyege. A nemzet jólétét megsemmisítő hosszú háború, s a saját boldogságát fenyegető sok megpróbáltatás nagy befolyást gyakoroltak Gerhardt költészetére is. Dalainak mindegyike arról tesz bizonyságot, hogy a költő végig járta az élet és a szenvedés iskoláját s megtanult tűrni, bízni és remélni. Ezért érti meg embertársait, azoknak vágyait, örömeit és szenvedéseit, s ezért tud másokkal együtt örülni s együtt szomorkodni. S ez az oka annak, hogy dalaiban mindenki a saját lelki vágyainak, a saját érzéseinek legszebb kifejezését találja s írójukban legjobb barátját találja fel. Gerhardt nem volt nagyon termékeny költő. Csak 131 dalt bírunk tőle, ezek azonban oly sokoldalúak tartalomra nézve, hogy óhajtandónak tartom őket osztályozni. Legelső sorban találjuk alkalmi verseit, számra nézve 11-et, melyeket nem a nagy közönségnek, hanem szűkebb köröknek írt. Nagyon sikerült ezek közt néhány lako-61*