Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-07-25 / 30. szám

tőlem, hogy miért mondottam én ezt el itt e lapban: röviden megfelelek erre a kérdésre is. Mint azt már mindnyájan tudjuk, a kormány elkészítette a törvényjavaslatot a lelkészi jövedelmek kiegészítéséről. De azt kevesen tudják, hogy a javaslatban van-e provideálva a híveink által sokhelyen viselt roppant egyházi terhek leszállításának lehetőségéről. És minthogy én ezt — bár feltétlenül óhajtandónak, okvetlen szükséges dolognak tartom, nem vagyok hajlandó bizonyos okokból feltenni (ilyen ok a fentebbi takarékpénztár eszméje is) azért szükségesnek láttam előre figyelmeztetni az ón atyámfiait, hogy tegyenek meg minden lehetőt a hívek terhe alászállítására. Nem kivihetetlen az eszme, mert íme a legszegényebb egyházkerületben már is meg van — legalább félig — valósítva. Pokoly József, az egyháztörténet tanára. Gerhardt Pál s az evangélikus egyházi költészet.* A XVI. század első negyede hatalmas átalakulást idézett elő a szellemi világban. Wittenberg, ez igénytelen brandenburgi városka volt az átalakulás kiinduló pontja, a megindítója pedig egy szerény, egyszerű szerzetes, kit a teremtőből nyert szívjósága, bölcsesége és szilárd akarata kiválván, képessé tett arra, hogy embertársait megszabadítsa a római igából s szemöket megnyitva, a Krisztus hirdette egyszerű hithez visszavezesse. Hatalmas szava visszhangot keltett egész Európában s bölcsek és tanulatlanok egyaránt hozsánnát kiáltottak a pusztában megjelent prófétának, a kit csakkamar számtalan munkás kéz támogatott a Krisztus szellemének megfelelő egyház épületének felépítésében. Luther mindenekelőtt az istentiszteletet tartotta szükségesnek reformálni, s a latin mise helyett a német prédikációt, a latin hymnusok helyett a német egyházi énekeket alkalmazni. Az előbbi csak ment, az utóbbi azonban nagy nehézségekbe ütközött. Eddig u. i. szó se volt német egyházi énekről, mivel a nép cselekvőleg alig vehetett részt az istentiszteleten, ő csak a mise hallgatására s csendes imádkozásra volt feljogosítva; nyilvános istentiszteleteken nem volt szabad énekelnie, s ha ezt egyes ünnepeken s a délutáni és estéli istentiszteleteken mégis megtette, ezt az egyház csak hallgatólag tűrte meg, de jognak soha el nem ismerte, sőt határozottan kárhoztatta. Ezt bizonyítja a constanzi zsinatnak 1415. Misa Jakab-* Források: Kocli E. E. Gesch. d. Kirchenlieds u. Kirchengesangs; Herzog J. J : Realencyclopádie für prot. Theologie u. Kirehe; Schletterer: Gesch. der kirchlich. Dichtung u. geistl. Musik; Langbecker: P. Gerhardts Leben u. Lieder; Scherer W.: Gesch. d. deutsch. Litteratur; Meyer: ConversaHong-Lexikon. hoz intézett végzése, melyben komolyan megdorgáltatnak azok, a > kik kiválóan szellemeseknek tartják magukat s azt hiszik, hogy üdvözülnek, ha a templomban, a házakban és műhelyekben énekeket énekelnek, a melyeket az egyház nem engedélyezett. Ha a laikusoknak meg van tiltva az igehirdetés s a szentírás magyarázata, még sokkal inkább tilos nekik a nyilvános gyülekezetben való éneklés, mert az egyik olyan, mint a másik*. Luther ily körülmények közt kénytelen volt az egyházi költészettel is foglalkozni s lángeszének és sokoldalú műveltségének sikerült is a német evang. egyházi dalt megteremteni. Összesen 36 dalt írt, részint latin hymnusok, részint ó-német egyházi dalok, részint bibliai helyek alapján, részint pedig szabadon s hatásuk oly nagy volt, hogy a német nép formálisan beleénekelte magát az új vallásba, mert, miként Zellin Katalin mondja az általa 1534-ben kiadott énekeskönyv bevezetésében: »a mesterlegény munka közben, a szolgáló mosogatás mellett, a földmíves és szőllőmunkás a mezőn, az anya pedig a bölcsőben sírdogáló gyermeknek énekelt*. Luther az egyházi dal terén se maradt egyedül. Számosan sorakoztak melléje s az ezen időben keletkezett dalok csaknem kivétel nélkül hatalmas erő, gyermeki egyszerűség, megragadó mélység, s evangeliumi öröm által tűnnek ki. Mindannyinak jellemvonása az objectivitás; az egyház képezi bennök az alanyt vagy tárgyat s az evangéliumtól áthatott keresztyén gyülekezet szólal meg bennök. A legértékesebbek minden esetre Lutheréi, melyekben kifejezésre jut az Istenben való rendületben hit, a gonosz ellenség feletti győzelem bizonyossága. Az »Erős vár a mi Istenünk« kezdetű dala, melyet valószínűleg 1529-ben, a speieri birodalmi gyűlés idejében írt, protestáns énekeskönyveinkben mindenkor előkelő helyet fog elfoglalni. Luther halála után sokáig parlagon maradt az egyházi dalköltészet mezeje. A megalapított egyházat meg is kellett erősíteni s ez a munka minden erőt igénybe vett. S a Róma, és a testvér református egyház ellen viselt harc, valamint az egyházban támadt belső viszálykodások teljesen elvonták a figyelmet a vallásos költészetről. Nagy jelentőségű eseménynek kellett bekövetkeznie, hogy az ismét életre ébredjen s felvirágozzék. Ez az esemény a XVII. század elején következett be. 1618-ban kitört a 30 éves háború s pusztító viharként dühöngött a német államokban. Megsemmisítette az anyagi jólétet, az önálló szellemi életet s elvadította a népek erkölcseit. Mi volt természetesebb, minthogy a hívő lélek az általános bajnak s szerencsétlenségeknek ezen idejében a Mindenhatóhoz fordult vigasztalásért és segítségért. A hit ismét teljes mértékben kívánta meg a maga jogait s újra megcsendült a dal, melyben az Isten iránti mély hit s rendületben bizalom jutott kifejezésre. S támadt egy férfi, a kit az egyházi énekköltészet terén mindjárt Luther mellé kell állítanunk s a kit jogosan nevezhetünk az evang. egyházi dal második megteremtőjének, ujjáalakítójának. E férfiú Gerhardt Pál.