Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-07-25 / 30. szám

1. Élete. Életrajza rendkívül érdekes és tanulságos. Itt azonban tér szűke miatt csak egyes lényegesebb momentumokra utalok, a melyek nélkül költészetének helyes megértése teljességgel lehetetlen. Született 1607. március 12. Grafenhainichenben. Theologiai tanulmányainak végeztével Berlinben tartózkodott Bertholdt András ügyvéd házában s templomi szónoklatai és költeményei által ismertté és kedveltté tette magát a hívek előtt. A háborús idők nem kedveztek önállóság utáni törekvéseinek s már jóformán férfikorának estéjét élte. midőn 1651-ben a mittenwaldei gyülekezet lelkészének választotta. 1657-ben Berlinbe hivatott meg s a mikor a meghívást elfogadta, bizonyára nem gondolt arra, hogy életének küzdelemteljes ideje csak itt veszi kezdetét. Ebben az időben dúlt u. i. a lutheránusok és kálvinisták közt kitört áldatlan testvérharc legjobban. A kinek ez a harc leginkább fájt. nem volt már, mint Frigyes Vilmos, a nagy választófejedelem. A protestantismus érdekében tehát arra határozta magát, hogy a harcnak akár szép szerével, akár pedig erőszakkal véget vet. Legelsőbb is barátságos colloquiumra hívta össze a két testvéregyház kiválóbb egyéneit — köztük Gerhardt-ot is — s a midőn látta, hogy terve hajótörést szenved, s a kölcsönös közeledés helyett inkább kiélesednek az ellentétek. 1664-ben szigorú rendeletet bocsátott ki, megtiltván az evangélikusoknak ép úgy. mint a reformátusoknak, hogy a testvéregyházat s híveit »gúnyolják, elítéljék, kicsinyítsék, feddjék s kárhoztassák Egyszersmind megparancsolta, hogy mindkét felekezet lelkészei reverzálisok által köteleztessenek rendeletének betartására s a reverzálist aláírni nem akarók hivatalunktól megfosztassanak. Sokan engedelmeskedtek a rendeletnek, sokan pedig megtagadták a revezális aláírását. Ez utóbbiak közé tartozott Gerhardt is, a ki dacára annak, hogy a választófejedelem később felmentette a reverzális aláírásának kötelezettsége alól, abbeli reményének adott kifejezést, hogy »rendeleteinek eleget teend s továbbra is bizonyságot tesz ismeretes türelmességérőU, nem engedte hitbeli meggyőződését bilincsekbe verni s 1667. önként megvált kivatalátöl. Két hosszú, szomorú esztendő várt most reá. Szűkölködnie ugyan nem kellett, mert berlini gyülekezete mindennel ellátta, a mire szüksége volt, de elég fájdalmat okozott neki az, hogy nem volt munkatere s Urának nem szolgálhatott. S a megpróbáltatás még nagyobbá vált a következő évben, midőn a halál elragadta mellőle szerető hitvesét, a ki mindez ideig híven megosztotta vele örömét és bánatát. Végre ismét megnyílt előtte a pálya; 1669-ben Lübbenben foglalta el a lelkipásztorságot s itt élt 1676-ban bekövetkezett haláláig. (Folyt, köv.) Adorján Ferencz. TÁRCA. Csevegés a »logos«-róL (Folytatása és vége.) így hát nem is az egész prolog, hanem ez az egyetlen egy szó az egész filozófus elmélet alapja. Mert a prolog tulajdonképen semmi egyéb, mint bevezetés, ugyanaz, a mi a Máté és Lukács evangéliumának első két-két fejezete, azokkal teljesen parallelnek mondható. A mi különbség e parallel bevezetések között van, az nem az evangélisták Jézus személyről, s mondjuk ki nyíltan, intézményéről való felfogásának különbségéből, ha az evangéliumok céljainak különbözőségéből következik. Az említett két synopticus a Jézus életének és tanításainak krónikása, János pedig, ha szabad magamat így kifejeznem, a Jézus jellemrajzírója. Amazok azt írják meg, hogy mit tett s mit tanított Jézus; János pedig azt, hogy ki a Jézus. Amazok tehát az ő krónikás jellemükhöz híven, azt mondják el bevezetésükben, a mi az eseményeknek általuk elsorolandó láncolatába bevezeti az olvasót, hogy hogy született Jézus, mint jelentetett ki a világnak, stb.; János viszont a maga céljának megfelelőleg azokat az alap-jellemvonásokat rakja le a bevezetésben, melyekre aztán jellemrajzát felépítheti, hogy t. i. Jézus Isten, a ki emberré lett, hogy világossággá, azaz életté legyen ember-testvérei számára. János tehát rövid szóval fejezi ki Jézus természetfelettiségét, a mit a synoptikusok a születést megelőző és követő csodás jelenetek elbeszélésével fejeznek ki. Mert ha a synoptiku -sok a Szentlélektől való fogantatás alatt nem azt értik, a mit János a Xóyoc istensége alatt, akkor csakugyan nem tudom, hogy mit értenek. Ha csak valami Herkules-féle félistenséget nem. De ilyen feltevésre talán még sem mer senki vetemedni. Hogy pedig a synoptikusok a bevezetésben a praexistentiát nem érintik, az oly természetes, hogy az volna baj, ha érintenék. Viszont Jánosnak okvetlenül érintenie kellett, hiszen ez Jézus jellemének legfőbb alapvonása, s az ő tulajdonképeni lényege ebben van. A prológnak előbbeni meghatározásából önként következik, hogy a Logosz jelentését magából a János evangéliumából kell meghatároznunk. Már maga a prolog is adja ennek rövid meghatározását, a tárgyalás pedig ezt bőven kifejti, úgy hogy a mű figyelmes elolvasása után előttünk áll a Logosz eleven, hű képe. És ha ezt a képet összehasonlítjuk azzal, a mit a sinoptikusokból nyerünk, úgy találjuk, hogy semmi lényeges különbség nincs köztük. Jézus itt is nevezi magát »ember Fiának* épen úgy, mint a synoptikus evangéliumokban, s e kifejezés itt sem jelent mást, mint ott. Nem csak a testben járó Logosz ő, hanem valódi ember, a ki mindenekben hasonlatos mi hozzánk, az egy bűntől megváltva, s a kitől annyira nem idegenek az emberi érzelmek, hogy könynyeit hullatja, mikor barátjának Lázárnak sírjához megy. De azt mondják a kritikusok, hogy ilyen, a synoptikusokéval öszhangzó adatok tényleg vannak a negyedik evangéliumban; de ezek nem is a filozófus szerzőtől erednek;