Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-07-18 / 29. szám

A mi a nevelés befolyását illeti, szükséges mindenekfelett, hogy tisztába jöjjünk lehetőleg a sző tartalmával. Nevelni olyan valamit lehet, a mi tényleg megvan nálunk, bennünk. Hogy tehetségeket öröklünk, ez tény. E tehetségek magukra hagyva, az átöröklés minden ereje mellett is, maradnak ott, a hol átöröklődtek. S szerzőnk bizonyára tülmerész állítást kockáztat, midőn azt mondja, hogy >a legtöbb híres ember életrajza azt mutatja, hogy a nevelésnek rájok nézve vagy semmi vagy csak káros, legtöbbnyire kevés befolyása volt«. Felhozott példái, a híres hadvezérek, nem bizonyítanak mellette, mert hogy valakiben korábban kifejlődnek tehetségei, az átöröklés mellett azt is bizonyítják, hogy jó iskolában voltak. Emerson. »Az emberi szellem képviselői* című művében, a tudás körének hatféle irányát mutatja be leghíresebb képviselőinkben s ez igazi képviselőké: Plató a bölcsész, Schwedenborg a mystikus, Montaigne a skeptikus, Shakespere a költő, Napoleon a világ embere, Goethe az író — mindannyi tanúbizonyságok a mellett, hogy az öröklött lángésznek is nagy szüksége van a növekedésre, ama fontos tényezők behatására, melyek következtében a bennünk levő lelki erők kifejlődnek. Az egészen természetes dolog, hogy növekedést nemcsak az iskola, és nem mindig annak módszere ad; sőt azt magunk is megengedjük, hogy az iskolai tanítás nem mindenben kedvez a határozott irányú tehetség kifejlődésének, midőn unalmas egyformasággal egyszerűen holt anyagokat raktároz az emlékezet számára ideiglenes tudásul. Hiszszük és valljuk Ribot-val, hogy a »nevelés a szó pontus és teljes értelmében nem csupán szüleink és tanítóink útmutatásából áll: hanem az erkölcsök, vallásos nézetek, olvasmányok, a társalgás, a melyet folytatunk vagy végighallgatunk, megannyi néma befolyások, a melyek hatással vannak a lélekre, miként a rejtett érzéki ingerek a testre, is hozzájárulnak neveltetésünkhöz, vagyis ahhoz, hogy bizonyos megszokásokra tegyünk szert«. Nevelés és tanítás — két különböző dolog, s míg a tanítás— fájdalom! — igensokszor hiábavaló időpazarlás s a legjobb iskolai bizonyítvány mellett is lelki üresség és gyámoltalanság, addig a nevelés, mint az öröklött jó hajlamok, tehetékek izmosodására irányított és fegyelmezett gyakorlat, vagy a rossz hajlamok gyengítését, erőtlenítését célzó ellenállás, a legáldásosabb munka és legdrágább kincse az életnek. Bizonyára minden komoly gondolkodó emberbarát, lelki fájdalommal szemleli, hogy manapság, nevelés alatt, úgy a szülők, mint a növendékek legnagyobb része, azt a néhány évi iskolai életet érti, melynek vége és eredménye bizonyos hivatal javadalma, könnyű kenyér, mutatós életmód, holott igaz valójában minden növelés és tanulás célja a testi és lelki erők növekedése, emez erők célszerű foglalkoztatása által: erős izmok a testben, fegyelmezett, boncoló értelem, a bennünk és kívülünk működő erők oksági viszonyának keresése, felhasználása, okos munka minden téren s ennek eredményeként, gyöngéd, bizó, nyugodt kedély. Ezt fejezi ki a Jézus mély értelmű, gyönyörű intelme: »keressétek először istenországát, annak igazságát, a többiek Önként megadatnak«. Ilyen irányú és rendszerű nevelésről, joggal várjuk és reméljük, hogy az öröklött lelki tulajdonokat, mint az emberi igaz életre tartozó beruházásokat, nagy kamattal jövedelmezteti, igaz bolodogságunkra, és a társadalom előhaladására. Ily irányú és rendszerű nevelés, a bennünk levő rossz hajlamokat is legyűri s mint Shakspere mondja : Képes a természet bélyegét kicserélni mintegy a szokás, lebírni Az ördögöt, vagy csudahatalommal kidobni. De a determinizmus elve sivár, teljesen inproduktiv, minden nemes gondolatot, érzést gyökerestől kitépő s vagy anarkiára vagy üres, élősködő cinizmusra vezet. És hála Istennek, nem is igazság. Egyéni nézet, egyéni felfogás lehet legfelebb is, a mely egyéni nézet ellenében, még nagyobb súlyú egyéni nézeteket lehet állítani s elvégre is minden becsületes érzés tiltakozni fog az ellen, hogy a különböző bűnök és gonosztettek a de terminizmusban mentséget találjanak. Úgy látszik, hogy Bibot is érzi e tan sivárságát és odavetett nézetekkel, feltevésekkel, szelídíteni óhajtja. De a logika — logika marad s a ki a-t mond, b-ét is kell mondania. Ha egyszer kimondjuk, hogy lelki életünk tényei: izom-működés, vak ösztön és semmi más — akkor csakugyan ez a helyes következtetés: »az öröklés tehát teljes determinizmus. Általa az okozat és ok széttéphetetlen láncolatában érezzük magunkat: általa törékeny személyiségünk a dolgok végső okaihoz fűződik, a kényszerűségek végtelen láncolatában*. Ennek ellenében, mintegy kiengesztelődik erkölcsi érzetünk, midőn emlékezetbe idézzük, egy tudományos világkongresszusnak megállapodását, az öröklőit bünösségi hajlamra s annak erejére nézve. A párisi kiállítás alkalmával 1889-ben, az igazságügyminiszter elnöklete alatt nyilt meg a világ minden tájékáról begyűlt kriminálisták tanácskozása, s a megjelent tudósítás szerint: »a kongresszuson annyit elismertek, hogy a szervezetben lehet fogékonyság a bűnre, de a fogékonyság nem nyilatkozik láthatóképen, határozottan és hogy nagyon ritka esetben legyőzhetetlen; azt is elismerték, hogy a koponya és a többi testrészek rendellenességei sokkal gyakoriabbak a gonosztevőkön, mint a- becsületes embereken. A miből az következik, hogy nincs gonosztevőtypus, hacsak nem a hétköznapi értelmét veszszük a typus szónak, hanem inkább van bizonyos bünösségi atypia; vagy más szóval, hogy a gonosztevő kétszeresen ki van közösítve: kiközösítettje a természetnek és a társadalomnak. A legtöbb szavazat a mellett a nézet mellett látszott egybegyűlni, hogy a bűnöst nem tekinti olyannak, mint a kiben újra érvényesül az ősi vadság, nem újonnan elvadultnak, hanem olyannak, mint a ki többé-kevésbbé öntudatlan, meg nem értett beteg. Moset, némely adatok közlésével, a melyeket a párisi javító intézetekben való orvosi gyakorlata közben