Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-06-27 / 26. szám

II. Bigottnak, a római katholikus vallás külső ceremóniái iránti előítéleteiben elfogódottnak testi Mária Terézia magyar királynőt a legtöbb szabadelvű történetíró. És méltán, mert kevés asszony vitte nagyobb túlzásig ezt a külső formákhoz tapadó felekezeti exclusivismust, melyet néha alig választ el valami az álszenteskedő hypokritaságból. És mégis ha Mária Terézia lelkületébe mélyebben hatolnánk be, akkor egyéni erős hitén, családi és vallási kitéphetetlen tradícióin kívül megtaláljuk azt a fejedelmi nagy szivet is, mely szeretetébe nézet- és gondolkodáskülönbség nélkül foglalja bele a népek nagy családját. Ha a gyűlölségig menő proselytismus, mely kormányzatának egyik kidomborodó jellemvonása, nagyon kevéssé terheli őt egyénileg s azt el kell ismerni róla, hogy bár a katholicismus ábrándja elhomályosította tiszta látását a dolgok és emberek megítélésében, ebben nem a protestantismus gyűlölete, hanem a saját hite iránti féltő, aggódó gond vezette. Jellemzi Mária Terézia gondolkodásmódját, askétai szigorát az a nagy súly, melyet a húsvéti gyónások fölvétele és a böjt megtartására helyezett. 1775. június 2-án utasítja az alsó-ausztriai kormányzót, Seilern grófot, hogy >a legközelebb jövő és minden következő böjtnapokon is parancsolják meg az augarteni vendéglősnek, hogy senkinek, bárki legyen is az, még más vallásúaknak se adjanak cseppet se enni vagy inni, se semmi frissítőt. A termek még a kertben is minden zene előtt zárva maradjanak e napokon.« Mily csekélység volt pedig mindez azon veszélyekhez képest, melyek az uralkodónő felfogása szerint azon oldalról fenyegettek, hogy a hit ellenségeinek, a mint magát kifejezni szokta, felekezeti elvei Ausztriában elharapózhatnának, s ez a katholicismust csorbítaná. Ily törekvésekkel szemben nemcsak jogosítva, de egyenesen kötelezve hiszi magát a legnagyobb szigorral lépni fel, a mely néha a zord kegyetlenségtől sem állott ugyan távol. Nem úgy a császárné közvetlen környezetében álló felvilágosult fia, József, ki véleményét anyjával szemben abban foglalta össze, hogy politikailag az egymással szemben álló vallásfelekezetek különbözősége az államban csak akkor jelent bajt, ha abból fanatismus, meghasonlás és visszavonás származik. Azonban magától megszűnik, ha úgy az egyik, mint a másik felekezet híveit egyenlő elbánásban részesítik s a többit, arra bizzák, ki egyedül vizsgálja a sziveket. Nyíltan kijelenti József egy levelében, melyet anyjához írt, hogy az ő alapelve a teljes hitszabadság: akkor csak egyetlen egy vallás fog létezni, mely abban áll, hogy az egész népet egyaránt az állam boldogítására vezéreljük. »Ha ehhez a módhoz nem alkalmazkodnánk, folytatja a császár, akkor nem fogunk több lelket megmenteni : de több hasznos és szükséges teste', fogunk elveszíteni. Valamit csak félig tenni nem egyezik elveimmel. Vagy teljes kultusz-szabadságra van szükségünk, vagy mindenkit ki kell Önnek űznie országaiból, kik nem hiszik ugyanazt mint Ön, nem fogadják el ugyanazt a formát, hogy imádják ugyanazt az Istent, hogy szolgálják ugyanazt az embertársat. De ha valaki csak azért, hogy leikök haláluk után el ne kárhozzék, jóravaló munkásokat és jó alattvalókat üldöz életökben s ez által minden előnytől megfosztja magát, melyet belőlök kivívhatna, akkor milyen hatalmat tulajdonít magának ? Képes-e kiterjeszteni azt annyira, hogy az isteni irgalmasság felett ítélni, az embereket akaratok ellen üdvözíteni, lelkiismeretöknek parancsolni akarjon? A meddig az állam szolgálatát, a természet és társadalom törvényét, követik, a meddig az Ön legmagasabb személye nem sértetik, hanem tiszteletben tartatik és imádtatik, mit avatkozik világi sáfárkodásával egyébbe ? A szent lélek hadd világítsa meg a sziveket; az Ön törvényei sohasem fognak egyebet elérni, mint hogy annak hatását gyöngítsék. Ez az én nézetem. Felséged ismeri azt, s félek hogy teljes meggyőződésem egész életemen át gátolni fog abban, hogy azt megváltoztassam«. De Mária Teréziát ezek a fejtegetések nem győzhették meg. Erősen látta, mint levelében korábban kifejezte magát, hogy a vallásra nézve mi sem jelentene nagyobb romlást, mint hogy ha fia ragaszkodnék azon általános toleranciához, melyről azt mondta, hogy oly elve, a mitől soha sem fog eltérni. »Remélem mégis, folytatja, aztán sem fogok megszűnni imádkoztatni érte s nálamnál méltóbbakkal is imádkozni, hogy őrizze Isten ettől a csapástól, a legnagyobbtól, mely valaha a monarchiát érhetné. Ebben a hitben, hogy munkásokkal birsz, őket fen tartod sőt magadhoz vonzod, államodat tönkre fogod tenni s oka lesz annyi lélek kárhozatának. Mire vezetne az, hogy az egész vallást birod, ha ily kevésre becsülöd és szereted, ha oly kevéssé vagy rajta, hogy azt fentartsad és gyarapítsad ? Én nem látom, a protestánsoknál ezt az egykedvűséget; ellenkezőleg azt szeretném, ha utánoznák őket, mert egy állam sem enged meg magának ily közönyt. Láthattad ezt ebben az utálatos Svájcban (oda küldte a császárné a fiához írt levelét) ott naponként érlelik és próbálják azt, a mi a német birodalomban, Angliában, Szászországban, Radenben, Hollandban stb Poroszország kivételével történik, és ezért boldogabb-e az ország? Bír-e azon munkásokkal, azon emberekkel, kik az államnak oly szükségesek, hogy virágzóvá tegyék? Alig van ország kevésbé boldog, alig van, mely e tekintetben hátrább állana, mint e tartományok. Jó hitre és változhatlan életszabályokra szükség van: hol akarod ezeket találni vagy megszerezni?* Kisérjük még tovább egy kissé ezt a tanulságos levélváltást az anya és fia közt, mely bepillantást enged kormányzati politikájuk legbensőbb zugaiba. 1777 július 20-án József császár anyjának így felel Breisgonból: »Engedje meg, hogy kimondjam, mikép ez a kép és azok a következtetések, melyeket Felséged levon abból, a mit a protestánsokra vonatkozólag voltam bátor írni, annnyira meglepett és megdöbbentett, hogy az első pillanatban nem