Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-06-20 / 25. szám

vetekedósi viszketegségből származott gyászos eredménye lőn még a tősgyökeres magyar nemzetiségű és magyar anyanyelvű protestánsságnak is vallásfelekezeti tényleges kettészakadása elsőben ugyan a dunántúli, később pedig a tiszai országrészekben is, habár ez utóbbiakban nemcsak az 1567. évi debreceni közös zsinat, hanem a formula concordiaet elfogadó sőt symbolicus erőre emelő s annak előzetes kötelező aláírását a felavatandó lelkészek irányában elrendelő 1610-ik évi zsolnai ev. közzsinat után is, egészen a XVII. évszázad közepéig meg volt a protestáns unió, s nem lépett életbe a tényleg elkülönödött kétfelekezetűség: egyesüljünk és sorokozzunk a közös ellenség ellen s egymásnak hátat vetve védekezzünk a magyar protestantismus közös érdekében. Hiszen még most is vannak nekünk — csekélyszámú ugyan ós szüksógbőli — egyesült egyházaink, melyeknek tagjai bár a szerint a mint Kálvin vagy Luther nézetéhez hajolva, különböző alakban veszik is magukhoz az úri szent vacsorát, s bár az ujtestamentumi szentírásnak ide vonatkozó szavait különbözően értelmezik is, az ubiquitas hittótele mellett szépen megférnek egymással, s közös templomaikban és szerény imaházaikban békésen, saját szertartásaik szerint dicsőítik a mindenható örök Istent s protestáns keresztyén egyházunk közös fejét, az egyedül üdvözítő Jézus Krisztust. íme rövid három esztendő múlva egy új század nyílik meg a keresztyén világban, a XX. évszázad a mi ezer éves közös magyar hazánkba is beköszönt. Vajha a már évtizedek óta füstölgő protestáns vallási uniónk, mint a hamu alatt izzó zsarátnok egyházunkban isMózes csipkebokraként valahára lángra gyuladna és a jövő évszázad kezdetén kettős egyházunk hőn óhajtott vallási unióját, vagy legalább a nemcsak különböző, hanem ugyanazon helyeken is egymás mellett fennálló magyar nyelvű ós magyar nemzetiségű gyülekezeteinknek tényleges reunióját megérhetnők! Tóth Lajos, ügyvéd, egyháztanácsos. MISSZIÓÜGY. A pápai belmissziói értekezlet. Jegyzőkönyv, mely felvétetett az 1897. május 19-én tartott belmissziói értekezletről. Jelen voltak Szekeres Mihály elnöklete alatt: Gyurátz Ferencz, Antal Gábor, Kis Gábor, Lévay Lajos, Demjén Márton, dr. Kecskeméthy István, Csiky Lajos. Masznyik Endre, dr. Horváth József, Zoványi Jenő, Stromp László, dr. Antal Géza, Mezey János, Kis Ernő, Neupor Béla, Perlaky Géza, Jakab Pál, Kis József, Szőts Farkas, dr. Szabó Aladár, Raffay Sándor, Jausz Vilmos, Hetvénvi Lajos, Vargha László, Hófbauer Pál, Tatay Lajos, Madár-Rezső, Földváry László, Kovács István, Nagy Kálmán, Mód Lénárd, Fülöp József, Matisz János, Raksányi Károly, Hérints Lajos, Győry János, ifj. Szekeres Mihály, Jezerniczky Kálmán, Győry Gyula, Vargha Kálmán, ref. pn., Bereez Gábor ev. pn., ifj. Porkoláb Gyula ev. pn., Mohácsi Lajos ev. pn., ifj. Bocsor Lajos theol. senior, Veress István ref. pn., Nagy István ref. pn.. Jezerniczky Dániel ref. pn., Sörös Béla ref pn., Csomasz Dezső ref. pn., Rácz Elemér ref. pn., és Borsos István jegyző. 1. Szekeres Mihály elnök megnyitja az értekezletet s ennek előadójául dr. Szabó Aladárt, jegyzőjéül Borsos Istvánt kéri fel. 2. Szabó Aladár elevenen rajzolja a belmissziói mozgalom indokait és céljait, s feltünteti az eszközöket, melyekkel a kitűzött cél megvalósítható. Beszédének gondolatmenete a következő. Az új egyházpolitikai törvények nagy változást idéztek elő egyházi viszonyaink terén Kétségtelen ugyan, hogy nekünk protestánsoknak, a lelkiismereti és gondolatszabadság híveinek, a szabadságot hozó törvények végeredményükben nem árthatnak. Azonban a helyzet hirtelen való megváltoztatása s az új törvényeknek némely kedvezőtlen rendelkezései nagy bajokkal fenyegetik egyházunkat, melyek elhárítására az eddig szokásos eljárásmód nem elégséges. Az új törvények új kötelességeket rónak ránk s százszoros munkára köteleznek bennünket, hogy a fenyegető bajoknak elejét vehessük. Ennek a munkának buzgó és nagy arányú felvételét célozza a belmissiói mozgalom, melyet hibásan vádolnak némelyek azzal, hogy talan valami új evangélioniot akar hirdetni. Nem. Csak azt akarja, hogy az egyetlen és örök evangéliomot nagyobb erővel érvényesítsük, a mint ez már más népeknél megtörtént. Ha a nyugot egyéb szellemi mozgalmaitól nem zárkóztunk el, nem zárkózhatunk el a vallásos téren való intensivebb munkától sem, ha csak a legnagyobb veszedelembe nem akarjuk magunkat dönteni. Az egyszerű emberek ekképen gondolkoznak: A reformátorok találtak egy nagy egyházat, mely nem vallotta az igazi evangeliomot; tehát elszakadtak attól. De mi tudjuk, hogy reformátoraink nem akartak elszakadni a régi egyháztól; nem akartak rontani, hanem tovább épiteni. Csak mikor nagy s hosszas tusakodások után belátták, hogy azt a régi egyházat nem lehet reformálni, mert az evangeliom szellemében való minden tovább építésnek mereven ellenáll, csak akkor szakadtak el. Egészen más a mi helyzetünk, mert ránk nézve a további reformatio nem veszedelem, hanem életszükség. Tartsuk ezt szem előtt, mert ez a mi viszonyaink között is intő, tanulságos példa. S az egyház tovább építése elől a reformáció semmi felekezete sem zárkózott el, még az anglikán egyház sem. Hogyan zárkózhatnék el tehát a magyar protestáns egyház? Másik nagy tévedés, melylyel az ujabb belmissziói mozgalmat vádolják, hogy az a lelkészek működését feleslegesnek tünteti fel. Épen nem. Tudjuk, hogy müveit lelkészi kar nélkül semmiféle egyház nem boldogulhat, s hogy a pap szükséges intézője és vezetője a lelki életnek; de nem ismerjük el, hogy közbenjáró. Épen mert ily fontos tényező a lelkész az egyház életében, a belmissiói mozgalom mindent meg akar tenni a lelkészi állás tekintélyének és befolyásának emelésére. Ennek egyik legjobb módja az, ha a világiaknak, magasabb és közönségesebb állásuaknak minél nagyobb tömegében ebresztjük fel épen a belmissziói mozgalmak segélyével az egyházi dolgaink iránti meleg és szívből jövő érdeklődést, s vonjuk be igy a