Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-05-30 / 22. szám

lása, mert így nagyon könnyen megtörténhet, hogy az egyébként rábeszélhető jegyesek nem kötnek egyességet, pedig már ez is minden esetben valamelyik felekezet lehető nyereségének, a törvény szép intentiója valósulásának elmaradását jelenti. De fontos különösen azért is, mert én legalább úgy tapasztaltam, hogy a plebánusok felettébb mozgolódnak. Tudok esetet, midőn egy siketnéma ref. fiúnak állítólag 25 frt ajándék adatott a mellett, hogy az egyik tanuként szerepelt, ajándékozó reverendissime nemcsak a felek s a másik tanú költségét, hanem olyanokét is fizette, kik a jelbeszéd eszközlésére bevonultatva lettek. Hogy aztán úgy ezért, mint egyéb esetekért is a dicséret mellett talán kárpótlást is nyerhet Egerből, azt onnan sejtem, mert megtette egy esetben, midőn a járásbiró részéről az anyakönyvvezetőhöz küldendő példány az idő rövidsége miatt még meg nem érkezett, a feleknek kiadott írásos egyességet nem azon módon, hanem sajátkezüleg lemásolva s az anyakönyvvezető előző hitelesítésével adta be az iratok közé, a mi nyilván sejteti, hogy az eredetit oda küldte, hova kanonoknak vágyik pazar bőségbe. A mi engem illet, igen lekötelezve érezném magamat, ha szerkesztő úr lenne kegyes valaki által az igazságügyminisztériumban utánnézetni a dolognak s a következő számban szerkesztői üzenetben tudatni, hogy a hivatott, járásbirósági eljárás jogosult-e, mert így ahhoz képest lehetne sürgősen valamit tenni. Kutas Bálint, ev. reform, lelkész. TÁRCA. A római kath. felvilágosodás történetéből. (Folytatása és vége.) Majd éles bírálat alá veszi kritikusunk Möhler symbolikája megjelenésének külső indokait. Természetes, hogy nála mindennek a protestantismus, mint támadó fél az oka. Symbolikáját a szükségből való védelem szempontjából fogja fel. Kritikusunk éles kritikával sújtja a tényeknek Möhler által való elferdítéseit. Az a históriai fejtegetés, a melylyel Möhler müvét a kath. restauráció újabb fejlődésének körébe utalja az egyházi viszonyokat megítélő oly éles látásról tesz bizonyságot, mely méltó arra, hogy egész terjedelemben reprodukáljuk. A 30-as évek eszményi katholicismusának e méltó képviselőjétől ma is sokat tanulhatunk. Nem igaz az, mintha a protestantismus volna a támadó, a katholicismus pedig a megtámadott fél. »A protestantismus körében az 1817. jubileum óta békülékeny szellem hódol s a dogmatikai hierarchiai érdekek helyére a magasabb emberiek léptek. A szeretet és kölcsönös türelem evang. szelleme hatja át sajtóját, a vitatkozni szerető Tschirner meghalt, Krug isoláltan áll, Marheinecke a régebbi lutherismusnak legelső s legerősebb hordozója mérsékelten halad, és Schleiermacher minden theol. pártérdekeken felül állott. A legnagyobb prot. tudósok, mint p. o. Neander és Baumtr Berlinben, a római egyház históriai méltányolása terén nekünk katholikusoknak is mintaképül szolgálhatnak. Prot. kormányok védik az episcopatus jogait, s biztosítják az egyházfelekezetek békés együttműködését. Csak a római ultrapárt bontogatja e békét az egyházi élet s a tudomány terén egyaránt. Fájdalommal látjuk Möhler befolyása alatt a liberális tübingai Quartalschrift elhalványulását, a scholastikus római szellem terjedését s a római kath. elv kihívó viselkedését. A római obscurusok lapjai harcban állanak a kath. reformlapokkal. Pedig épen Möhlernek, mint tübingai kath. theol. professornak illett volna fentartani és fejleszteni a prot. theologusokkal való békés érintkezést. E fejedelmi gondolatra, ha valamikor, úgy van ma legnagyobb szükség. A német nemzetiség, vallás, egyház, tudomány és élet magasabb érdekeinek egyetértő munkálására és erősítésére különösen napjainkban ezer meg ezer bel- és külellenséggel szemben égető szükségünk van. De mindennek felforgatásáért nem is annyira Mohiért, mint inkább az Ő pártját vádoljuk. Szükségszerű folyománya a hierarchiának — mint Leo Henrik mondja — a türelmetlenség s a zavarosban való halászat. A reformerekben revolutionáriusokat lát s türelmetlen fanatismusát a tömeg szenvedélyeire alapítja«. »Im ez az egyetlen helyes szempont Möhler vitairatának megítéléséhez. Az a szellem diktálta, mely egyidejűleg Moore, Canisius s mások ósdi polemikai iratainak újbóli kiadatását sugalmazta. Vétkezett Möhler a tudomány szent érdekei és céljai ellen akkor, a midőn a római párt uralma alá kerülve annak hierarchiai tendentiáját szolgálja művében. Müve kigúnyolása a tudománynak ép úgy, mint korunk társadalmi viszonyainak, a melyek az egyházfelekezeti békét javasolják az egész vonalon. Sajnáljuk őt, hogy odáig tévedhetett, s tudományt és életet oly frivol módon gúnyolhatott.* A következőkben kimutatja kritikusunk, hogy Möhler »a források egyoldalú elrendezése és felhasználásával (a hol legújabban Janssen volt az ő legméltóbb követője) teljesen elhagyta azt a tért, a melyen egy tudományos symbolikának mozognia szabad s ezáltal végzetes módon meghamisította a tanellentétek álláspontját*. A kritikus önkénytelenül is apologetájává lesz a reformációnak s a protestantismusnak. Mutatványul egynehány példát. »A reformáció a keresztyénség szelleme és legszentebb eszméi által teljesen igazolt korszerű gyakorlati reactió volt Rómával szemben, mely a hatalomnak és az ármánynak minden eszközeivel elfojtott a liturgia s a fegyelem terén a XV. században minden szabadabb szellemet s utat-ajtót nyitott a vallásos babonának s a legégbekiáltóbb visszaéléseknek. Azt többé tűrni nem lehetett, s Luther, a leghatalmasabb kalapács óvást emelt a keresztyén gondolatelemek objectiv merevsége s az egyházi méltóságok ledér erkölcstelensége ellen. A reformáció in capite et membris szükségszerűnek bizonyult az idők folyamán, és sok porladozó vértanúnak a vére hangosan tiltakozott azok ellen a hivatalosak ellen, kik az úr testét megszentségtelenítették s az istenember világot megváltó vérével bűnös üzelmeket folytattak. Az lényegesen változtat a két tanellentétnek a megítélésénél s elkerülhetetlenné teszi a liturgia és a fegyelem eddigi meglazulásának tekintetbevételét a protestantismus megértéséhez. Hisz' oly korban élt Luther, a melyben szent Péter udvarán »a Krisztusról szóló meséről« beszéltek, s kidobták Luthert az egyházból, hogy a reformációtól szabadulhassanak. Möhler elég okos arra nézve, hogy mellőzi e liturgiái és egyházfegyelmi diferenciákat s így félrevezesse az olvasót, a mi Judományos szempontból reá nézve lehetetlenné tette a protestantismusnak a maga eredetében és organikus összefüggésben való elfogulatlan megítélését. Ha a protestáns tant a megigazulásról s a hit és cselekedetekről a maga kelet-