Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-05-30 / 22. szám

kezésében vizsgálta volna, helyesebben ütött volna ki az ő ítélete.« A mi pedig Möbler ama állítását illeti, »hogy a protestáns dogmának alapja pusztán a reformátorok egyéniségében keresendő s így merően subjektiv természetű*, úgy kritikusnak kimutatja, »hogy Luther épen azért záratott ki az egyházból, mivel az egyházat a középkori térde individualismustól megtisztítani s az általános ker. gondolatokat megmenteni törekedett. Ő épen általános alapelveket keresett, s az egyházi tan és élet zavaros évszázados fejlődését az írás meghamisíthatlan forrásához és normájához kötötte. Hányszor mondja Luther s ezért dicséri Istenét, hogy mint a szentírás doktora annak az egyház által autorizált tolmácsa. Teljesen hamis tehát, hogy a protestáns dogmának csak subjektiv jellege van Kegyelemtana az íráshoz való merev ragaszkodásán alapul, a melyben a keresztyén ismeretnek kizárólagos objektív forrását látta*. Végezetül Möhler művének tendentiosus és tudományellenes szerkezetét ostorozza kritikusunk ekképen :»Möhler az egyházról szóló tant a protestáns dogmatikához hasonlóan (s ott a rendszerből kifolyólag egészen helyesen) rendszere végére helyezte. Eljárását alig indokolja. Hogy a protestantismusnak kevésbé van egyháza, az onnan van, mivel a nála, mint a logika s az emberi szükséglet resultátuma oly fogalom vagy sociális intézmény, mely merev abstractión alapulva rendszerének befejezésekéntönként következik, míg azzal szemben a katholicismusban kezdettől fogva oly csalhatatlan egyházzal találkozunk, melyet nem a mi értelmünk alkotott, sőt ellenkezőleg ő képezi értelmünket, s melynek, mint első tekintélynek kezéből veszszük az írást s nyerjük Augustinus szerint is az evangéliumot. Az egyházfogalom a kath. gondolkozás kiinduló köz- s végpontja, a mint azt Baur ellenirata is meggyőzően kimutatta*. ^Sajnáljuk — ügv végzi kritikusunk — hogy Möhler egy pártnak bilincseit hordozza. Tiszteljük őt, szigorúan is megítéltük, de nem bántottuk annyira, mint a mennyi fájdalmat ő nekünk okozott. Isten áldja meg őtet, s vegye le szemeiről az ultramontán hályogot*. Kritikusunk harmadik közleménye egészben véve Baur »Der Gegensatz des Katholicismus und Protestantismus nach den Principien und Hauptdogmen der beiden Lehrbegriffe*. Mit besonderer Berücksichtigung auf Herrn dr. Möhlers Symbolik«. Tübingen 1834 című ismeretes elleniratának szólt. A Möhler és Baur közötti symbolikai vita eredményét is foglalja össze: »A ki figyelemmel olvassa Baur elleniratát, bámulni fog Möhler mesterségesen megalkotott symbolikája eredményellenes álláspontja felett. Kevesebb tudással és éles érteimüséggel is legyőzhette volna Möhlert. Baur tudományos komolysága, mélysége s következetessége mellett symbolikusunk hátsó gondolatai, frivol élcelődései és ellentmondásai valóban szánalmasak. Művészi argumentumait s kétértelmű álútait Baur éles logikája foszlányokká tépte össze, s kérlelhetlenül földerítette. Aztán Möhler protestánsellenes ingerültsége helyére mindenütt Baur nyugodt komoly álláspontja s a fegyverek és harcmodor megválasztásában nyilvánuló lovagiassága lépett. Tndományos komolyság és készültség tekintetében Möhler Baurnak nyomába sem léphet*. Ismertetését azzal a dicsérettel végzi: »Mi csak azt kívánhatjuk, hogy Baur művét minden theologus ne csak olvassa, hanem behatóan tanulmányozza. Abból megtanulja helyesen méltányolni a két hitvallás igaz állását s egészen űj szempontokat nyer a keresztyénség lényegéről s az egyház viszonyairól. Olyan férfiak mint Baur, nem egyes felekezethez, hanem a keresztyén összegyházhoz tartoznak, s az övéhez hasonló iratok szolgálnak a tudománynak és a keresztyénségnek egyaránt, mely elvégre is sem nem római kath., sem pedig lutheri protestáns, hanem általános evangéliumi, emberi és isteni jellegű*. így írt e kath. kritikus, a Wesenberg-féle liberális irányzatnak ez az utolsó képviselője 1834-ben a Möhler-Baur-féle symbolikai harcról. Hat évvel később Möhler halála után így búcsúzik el tőle: »Béke poraira! Kitűnő férfiú volt s talán jót akart. De nem használt vele sem a tudománynak, sem az egyháziasságnak s aztán kételkedünk abban, hogy tanítványainak mondaná azokat, kik ma az ő nevével kérkednek. Egyháza iránti szeretete a végletekig ragadta s az igazság iránti érzékét elhomályosította. Pedig kritikusunk szerint »az igazság felette áll minden emberi tekinteteken, s tehetséges tanul ifjú barátjában életcéljának: az egyházias élet haladásának legveszedelmesebb ellenségét látja«. Szélt vetett és vihart aratott. A reformáció relatív szükségességét meg nem tagadhatta. A történelem szigorú logikája erősebb a dogmatikai elfogultságnál. Fájdalommal konstatáljuk azt volt ifjú barátunkról*. Kérdem most már olvasóimat, nem egy egészen ismeretlen világ szelleme szól-e ma hozzánk e kath. kritikus közleményeiből ? Hol maradnak el mögötte azok a későbbi német püspökök, kik mint Ketteler, Hefele és mások áldozatúl hozták »eszüket és lelkiismeretüket* a vatikáni dogma új bálványának, s a kikben Hasé szép szava szerint »a püspök megölte a tudóst« ? Magam is e közleményekből a mai felekezeti viszonyokra alkalmazva azt tanultam, hogy a mai Janssen-féle modern pápás irodalomért s történetet és bibliát hamisító tendenciózus módszeréért Möhler és Döllinger, e század két legnagyobb kath. theologusa teendői felelőssé. Ez e cikkek mai szomorú tanulsága és bizonysága. E tekintetben Nippold >legújabb egyháztörténetének* felfogására is hivatkozhatom. Eperjes. Dr. Szlávik Mátyás. Egy francia lelkészkolonia Magyarországon. A francia forradalomkori Magyarország egyik legérdekesebb emléke az a tömeges kivándorlás, melyre a cherquemonti (Doubs megyei) katholikus lakósok szánták el magukat, hogy a szabad Magyarországon teremtsenek második hazát maguknak a helyett, a melynek elhagyására a politikai és vallási üldözés kényszerített. 1794. év elején történt, hogy egy több földművelő családból álló emigráció, mely ideiglenesen Konstanzban telepedett le, azzal a kérelemmel fordult az akkori bécsi udvarnál tartózkodó nancy-i püspökhöz, hogy eszközölje ki a császárnál Magyarországba való telepítésöket, oly föltétel alatt, hogy 300 francia emigransot vihessenek magokkal, hogy három évi adóelengedésben részesüljenek, földes uraságtól ne függjenek és akkor térhessenek vissza Franciaországba, a mikor nekik tetszik. A kérvényező kolónia kilenc nagy számú családból állott: Miliőt, Mougin, Maillott, Richárd, Faivre stb. kiket alighanem Magyarország természeti gazdagságának híre csábított, hol eredeti foglalkozásuknak megfelelőbb tért reméltek találni, mint Svájc havasai között. Az udvar felelete nem soká váratott magára. A császár a kérvényezők minden óhaját teljesíteni igérte, amaz egy kivételével, hogy 2—300 francia emigráltat vihessenek magukkal. Az engedélyt csupán kilenc család számára adta meg, de mivel családtagok száma nem volt korlátozva, annyi idegent lehetett közéjök venni, a hányat akartak. Különben is az eredetileg összeállt kilenc családból