Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-04-25 / 17. szám

a tudatlan, hogy ne olvassátok; megátkozta, tiltotta a tévelygő bűnös ember, hiába! Átokkal, tilalommal le lehet-e hajtani a napot az égről? Ne hallgassatok az álprófeták szavára, a kik cinikus beszéddel, fenhéjázó nyelvvel kürtölik világgá bölcseségüket; ne higvjetek nekik. Nem az emberiségért, önmagukért fáj legjobban a szivük. Saját sötét világuk az5

ei melybe fényt akarnak árasztani, csak egy keveset, csak annyit, mintegy csillag ragyogása. . . Ámítják magukat, másokat is el akarnak csábítani; csak a sóhajtó lélek kínos vergődése, csak a kínzó gyötrelmek távoztatásának kétségbeesett törekvése ez. Nincs hitük, mert nem ismerik Isten kijelentését. Hányan vannak, a kik rettegik a halált. Nem tudnak megnyugodni abban, hogy ez a test, a mely most él érez, mozog, akar, egyszer összeesik, porrá lesz. A síron ott az életnek pecséte: az evangélium, mely mindent feltár, de nékik hiába . . . Meg vagyon írva: »Hogy ha homályos a mi evangéliumunk, azoknak homályos, a kik elvesznek. (II. Kor. 4. 3.) Ám, a ki hitét az örök forrásból meríti, az megszabadul a halál gyötrelmes gondolatától; képessé teszi, hogy sejtelmes öröm dobbantsa meg szivét, mikor hullnak a rögök, hogy látni vélje a sírból kiemelkedő Üdvözítőt . . . Látja, hogy a rémesnek állított sír az örök élet kapuja; biztos szemmel tekinthet felé, ott is vele lesz az Űr, s a hol az ő szent Lelke lebeg békesség van ott . . . A Jézusban vetett hit győzi le a halál rémét s az élni vágyó, magasba törő lélek szárnyait kibontva visszavezérel a tökéletességhez, az élet urához: Istenhez. Hogyan is lehet még ember, a ki nem ismeri, nem szívja lelkébe a Szentírás igazságait ? A ki hallja az Igét, de nem olvassa — bár előtte van ? Vezér kell az embernek... A vándorló zsidókat vezeti a csillag, a középkor fiai jóslatok után kutatnak, mert hitük nem szabad, hanem parancsolt, kényszerített. S az újkor, a felvilágosultság századának fia szabad szellemével mily vezért kövessen ? . . . Egyet; azt, a mely hozzá illik: az örök égi világosság vezércsillagát, az Isten izenetét, az evangéliumot. A hitnek e tudománya kapocs az ég és föld közt, erősebb, mint a halál, fenséges, mint a kegyelem. Boldoggá tesz, mert tökéletesít, életteljessé, mert a megholt lelkeket is űj életre serkenti, buzdítja, vezérli s egyesíti a tökéletességgel: Istennel. S a kinek első gondja, hogy Isten akaratát tudja, a ki elmondhatja: »Megemésztetett az én lelkem a te törvényidhez való buzgóságim miatt, mely bennem vagyon mindenkor* (Zsolt. 119. 20.), nem boldog-e az? A kinek lelke erős fogadást tesz, »Megesküdtem ; és megállom, hogy megtartom a te igazságodnak törvényit«, (u. o. 106 vers), mivé lesz az előtt a halál hatalma? Retteghetne-e a haláltól, a ki az életnek fia? Az evangéliumnak van ereje, hogy a közönyösség által lebilincselt lelket megszabadítsa, felrázza, mint az ítélet harsonája . . . »Mert az Istennek beszéde élő és ható, sőt hathatóbb minden kétélű fegyvernél, és elhat az akaratnak és az elmének, a tagoknak egybekötöztetéseknek és a velőknek oszlásokig; és megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatit. (Zsid. 1. 4. 12.) A lélekre nézve életkérdés az Ige ismerete, mert tanácsadó, vigasztaló. Jól esik az, ha barátságra, rokonszenvre vágyva, kezet szoríthatunk másokkal, jól esik, ha megtérő lelkünk szent vágyódással szívhatja be az örök élet tudományát; ha az Igét kezünkbe véve, szivünkre szoríthatjuk a megjelentett, megtestesült Szentlelket . . . Érezzük, hogy egyedül ez megpróbáltatásban csüggedező lelkünk megerősítő.je. Hány titkos gondolat, könyezve elsóhajtott vagy. buzgó reménykedés, megszentelő áhítat ihletett pillanata; hány elfeledett érzés; a megtérést sugalmazó lelkiismeret hány intése kel életre egyetlen nagy, felemelő érzésben, a midőn elfogul a lélek, az ajak nem talál szavakat? . . . Csak azt érezzük, hogy egy sokat érzett, fájdalmas hiány, egy nagy üresség telt be Isten országának fénysugaraival, a hittel. Érezzük, hogyan forr, ég ereinkben a vér, mily hevesen dobban a szív, s mint emelkedik fel a lélek e magasztos erő közöltetése által; úgy érezzük e percben, mintha kebelére ölelt volna Jézus . . . Oly közel érezzük szive dobbanását. Valahányszor addig nem ismert igaz gyöngyöt fedez fel az ember a lelki erő, a vigasztalás tengeréhen. annyiszor világosodik meg egy-egy setét pont a lélekben ; ama keserű percek emlékét, melyekben tusakodott a sziv önmagával s a bűn vett diadalmat felette, a kiengesztelődés és kegyelem boldogságával aranyozza be. Ez a teljes boldogság pillanata .. . egy sugár a mennyből, egy csepp az öröklét vizéből . .. Mintha az emberhez leröppenne az eleven szénnel a szérafin angyal, hogy ezt mondja: »Imé, ez illeti a te ajkaidat, elvétetik azért a te hamisságod, és a te bűnöd eltisztíttatik. (Ézs. 6. 7.) E pillanatban érti meg az elme e mondást: »Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára teremté*. Megérti, hogy ez kötelez az Istennek tetsző életre. Az ember Isten fia, nem a bűné; az életé, nem az enyészeté. Az ember Istennek fia . . . Van-e ennél felségesebb gondolat? Minden vallás azt hirdeti, hogy Isten (vagy az istenek) ura, parancsolója az embereknek, kik vele szemben csak szolgák . . . Csak egy van, a mely Isten és az ember közötti viszonyt az atya és gyermeke viszonyához hasonlítja, a mely összekötő kapocscsá a szeretet tette: a Jézus vallása. Ez isteni szeretet által sugallt felfogás teszi egyetlenné, tökéletessé a keresztyénséget. Úgy fölé emeli a többi vallásoknak, hogy azok eltörpülnek mellette. És az Atya ád lelki kincseket gyermekeinek... Egy törvénykönyvet, a melynek szelleme a szeretet, s abban annyi lelki kincset, a mennyi minden emberi szivet betölthet. Az Idvezítő, a ki látott minden bekövetkezendőket, látta az időt, mikor az élet tudománya közkincs leszen, olvashatja boldog, boldogtalan... Ezért mondja: »Ne gyűjtsetek kincset e földön, hol a rozsda és a moly megemészti és a hol a lopók kiássák és ellopják. Hanem gyűjtsetek magatoknak kincset a mennyországban* (Máté 6. Í9. 20.). Törekednünk kell e lelki kincsekre, melyek a mi mennyei házunk felöltöztetésekor is velünk lesznek; szomjúhoznunk kell az evangéliumot, a benne letett igazságokat, mer ezek a szeretet drága gyöngyei ... Ha sóvárgunk a lelki javak után, akkor mondhatjuk a lángbuzgalmú apostollal együtt: »Mindenekben úgy viseljük magunkat, mint Istennek szolgái . . . Mint bánkódók, noha mindenkor örvendezők: mint szegények, noha sokakat gazdagítunk; mintha semmink nem volna, noha mindennel bírunk*. (II. Kor. 6. 4. 10.) (Folyt, köv.) Kóréh Tatay Endre.