Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-01-10 / 2. szám

szítő tanában. Mintha bizony a tárgy, jelző, és határozó nem volnának egyszersmind »kiegészítők« is? — a mint tudós Brassaynk is mondja, a ki szerint az alanyon és állítmányon kívül eső minden mondattag a mondatot vagy annak egyik-másik tagját kibővíti s illetőleg kiegészíti!) Máskülönben Szinnyei nyelvtanainak szivesen megadom az elsőbbséget a többiek, különösen a Simonyié fölött. Node, nem volt célunk birálni, hanem csak a ma leginkább használt egy-két tankönyvből való idézet bemutatásával igazolni kívántuk, hogy tankönyveink jók lehetnek ugyan a tanár Jcezében: az ő számára, az ő okulására , de nem valók egyszersmind a gyermekek kezébe, nem főleg mai alakjukban s a mai tárgyalási rendszerükben. Ezt a jövő "cikkben következő tankönyveknél még inkább igazolni törekszünk. Sepsi-Szentgyörgy. Benke István, evang. ref. kollégiumi tanár. TÁRCA. Protestáns nőalakok a történelemből. I. Erzsébet Sarolta orleánsi hercegnő. XIV. Lajos udvarának és korának egyik legragyogóbb nőalakja, fivérének az orleánsi hercegnek második felesége, a pfalci Erzsébet Sarolta. Hogy mi döntötte el a nagy királynál ezen házasság célbavételét, mely a német hitújítás hagyományaiban nevekedett hercegnőt egy bigott és álszenteskedő, de valójában a megdöbbentésig erkölcstelen r. katholikus udvar légkörébe helyezte át, tudjuk azon idők historikusai után. Különösen Ranke után. Semmi egyéb, mint az a kilátás, hogy a pfalci hercegnő jogaival támogathassa igényeit a német határtartományokra. De a hatalmi politika ezen lépése, mely az egyeneslelkű, a természetességig őszinte, nem szép, de józan és buzgóan vallásos német fejedelmi nőt a romlott és raffinált francia udvar befolyása alá állította, nem volt képes eltántorítani őt, de ellenkezőleg a legszebben domborította ki acéljellemét, egyszerű erkölcseit. Mikor Erzsébet Sarolta férjhez ment, hogy a közösség létrejöhessen, át kellett térnie a r. katholikus vallásra. Az áttérés 1671. nov. 15-én Usatzban történt D'Aribisoson György püspök előtt. Mikor később panaszkodik a hercegnő György angol király idegenkedéséről, hozzá is teszi, hogy nem érti ennek okát, mert hisz, ha ő reformált maradt volna, György sohasem lehetett volna angol király, miután ő közelebb állott a trónhoz s György egyenesen ő általa s anyja által lett király. Vallásváltoztatása azonban nem zárta ki, hogy a hercegnő tovább is szivében tökéletes protestáns nő maradhasson ; nemcsak, de hitének isteni elveit a legmélyebb meggyőződéssel védelmezte is minden alkalommal. Szép bizonyságai ennek azok a szavai, melyekkel a vallások sokféleségéről s a türelmesség feladatairól nyilatkozik: »Azt hiszem, annak oka — úgymond — hogy nem minden ember hisz egyet, bár gyakran ugyanazt mondják nekik, abban áll, hogy az Úristen, a mint látszik, szereti a különbségeket és eltéréseket. Mert az emberek ép anynyira különbözők nézetben és természetben, mint arcban. Mert a mint az érzékek különbözők, úgy a hatás sem lehet egyféle. Kell tehát, hogy Istennek különös kegyelme legyen, mint a hogy pünkösdkor mindazok, a kiket a Szentlélek megszáll, egyet értenek. Nem hiszem, hogy igazi keresztyéni hittel lehessen bírni, ennek a biblia által való megerősítése nélkül*. Viszont a francia udvarnál divatozó bigottságról a legelítélőbben nyilatkozik más helyütt: »A legjobb istenfélés — írja — a hit, s a babonákat minden időben gvöngeségnek és bűnnek tartották«. »Itt azonban — folytatja a francia udvarról rajzolt, képét — nem lehet mondani, hogy a bigottság semmire sem való, mert az itt nagy divatban van, s a ki nem tart ezzel, nem sokat remélhet. A szenteskedőket nem nevetik ki, ők nevetnek ki másokat, a kik nem olyanok, mint ők, mert a hatalom és erő az ő kezökben van«. »Én azonban nem hiszem. hogy a mi Urunk Istenünk a keresztyénektől azt kívánná, hogy ne gondoljanak egyébre, mint szent dolgokra, mert különben nem parancsolta volna embertársaink szeretetét. Mert, mivel a mindenható a maga dicsőségére s embertársaink javára küldött bennünket e vilagba, tehát szükséges mindent meghallgatni, hogy ezáltal mindkettőre ösztönzést nyerhessünk. A ki tehát csak szent dolgokra akarna hallgatni, felesleges vakbuzgóságba esnék«. Hiven jellemzik e sorok Erzsébet Sarolta egész lelkületét, azt a mély őszinte vallásosságot, mely az emberek és a et változó eseményeiről való felfogásán végig vonul. A levelek, melyeket féltestvéréhez, Lujza pfalci grófnőhö . r. telvék egy hivő lélek mély szemlélődéseivel. Mikor biztosítja őt, hogy higvje el nem mindig azok a legistenfélőbbek, aa kik mindig a templomokat bújják, mikor a türelmességet nevezi az istenfélelem valódi próbájának, midőn az emberi gyarlóságról elmélkedve, csöndes lemondással jegyzi meg, hogy ha mindnyájan tökéletesek volnánk, akkor nem volna szükségünk Krisztus szenvedéseire, mely bűneinkből megvált, mindebben a hercegnő igazi protestáns hívőnek mutatja magát. Nem elvont filozofiai theoriákból meríti ő a keresztyén élet e nagy igazságait, mert maga bevallja, hogy a tbeologiához és filozofiához mitsem ért. Saját lelki világa és az emberi örömök múlandóságának hosszú tapasztalat után szerzett ismerete adja meg valláserkölcsi gondolkodásának egész tartalmát. Hatvanhárom éves már, s e korban írja, az embernek már bizonyosnak kell lennie a maga vallása felől: »Szent Pállal tartok, a ki nem akarja, hogy valaki akár Pálé, akár Kéfásé legyen, hanem csak Krisztusé*. Örökszép tanújelét adta a hercegnő keresztyéni erényeinek, mikor közbevetette magát a XIV. Lajos alatt üldözést szenvedett gályarabok megszabadítása érdekében. Fiánál, a régensnél sikerült is hatvannyolcat kimentenie a gályarabságból, kik visszanyerték szabadságukat az alatt