Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-04-18 / 16. szám

nyítvány (esperesi elbocsátó) nélkül alkalmazni a tanítót nem szabad: ezzel is csak ott leszünk még, a hol a mádi zsidó. Mi magunk, szegények, tilalom alá vetjük vizeinket, de a nálunk erősebb hatalom szabadon usurpálja ekkor is. Nem a mi konventünknek, hanem a parlamentnek kellene e részben törvényt hoznia. De ez nem hozhat, mert képtelenség. A magyar állam olyan törvényt, mely mely tanítók időközi eltávozását megtiltaná, csak azon esetben hozhatna, ha szoros szerződést köthetne a Párkákkal, hogy a tanítók drága életének fonalát tanév közben el nem metszik. Vagy pedig ha a katonai budgetet bocsátaná a vallási alapokkal együtt, a kultuszminiszter rendelkezésére. A míg e boldog állapotba jut az ország; mindég meg fog történni, hogy időközben is elhagynak bennünket tanítóink s elvándorolnak a jobban dotált, vagy kényelmesebb helyekre. Addig is van azonban egy drastikus ugyan, de hathatós recipe, melyet a baj meggátlására az elszánt ember sikeresen használhat. Hisz az elkeseredés — Petőfi juhásza rá a példa — sokra ragadja az embert. Az örökös tanító-változásokon elkeseredett pásztortól mi telhetik egyéb, mint hogy rendőri beavatkozást kér a szolgabiróságtót s karhatalommal gátolja meg az időközi távozást. Én megtettem. Nem az én érdemem. Nem az én bűnöm. Hogy ezen eljárásnak van-e alapja egyházi és polgári törvényeinkben? Hogy egyházi törvénykönyvünk idevonatkoztatható szakasza (az 5-dik §.) alkalmazható ezen esetre ? És főleg, hogy a polgári törvények tömegében van-e oly tétel, mely a rendőri beavatkozást ezen esetben is kötelességévé teszi a hatóságnak ? Arról vitatkozhatnak Tertullus és Verbőczy utódai. Én csupán azt konstatálom szenvedő társaim érdekében, hogy van szer a baj ellen, találhatnak ők is fát, melyet Mórah vizeibe dobhatnak, hogy élvezhetőkké váljanak. Komjáti Gedeon. TÁRCA. »Szálla alá poklokracc . . . Óh, mikor először hittel elrebegtem Remegő ajakkal: Hiszek egy Istenben ! Lelkem szárnyát bontá s végtelenbe szállott, Átölelni bírta az egész világot. Mert egy volt, csakis egy: Ő volt az Úr, csak Ö, Ő, az isten-ember, Ő, az Idvezítő! Gyermek-ifjú korban, serdülés határán, Mélyen meghatottan, megrendülten állván, E szavakhoz érve: »Szállá le poklokra® . . . Lelkemet csodás kép ragadta, sodorta Csodás egy világba: láttam, e fényalak Poklok éjszakáján keresztül mint halad. Hamvadt szivek újra élednek, dobognak, Nemes lelkek újra esengnek, vágyódnak, Mulljok éjszakája hajnalfényre virrad. Megindul, szárnyat ölt egy megdicsőült had. A hol Krisztus leszállt: ajtaján a sírnak. Poklok éjjeléből törnek föl az árnyak. Isteni szent összhang tölté be a lelkem, De hamar gyermekből heves ifjú lettem. Éreztem valómban szenvedély viharját, Élveztem az élet isteni összhangját. Kerestem, kutattam, az Isten mélységét: Lélekvesztő sajkán az Óceán végét. Elém ekkor tűntél mesés alak. Dante, Kiről azt rebesték: poklokra szálltál le. Néma áhítattal követtelek téged, Mind sötétebb éjbe, mely so'sem ér véget. Gyötrött lelkek jajja sikonga körültem, Árnyak fergetegjét láttam ott rémülten. Egy kép, mint az első, itt is elém tárul : Leszált a Megváltó, le a Golgothárul. Körötte tolongnak az esengő árnyak S kínok mélységéből föl a mennybe vágynak. Próféták erednek utána, utána, Gyermekéért eseng az anyának árnya. Ki ruháját érte, kire fénye röppent, Sötétet nem érez éjek éjjén többet. Mint ajtó nyílásán ha a fény beárad, Érezik az árnyak, hogy az új nap támad. Bálvány isteneknek csoportja szétrebben, Lenn az éjben hangzik: Hiszek egy Istenben! Idő szele fútt-fútt ... Életemnek fája Hullatá virágát; szivem érzé fájva A lét ürességét, az iszonyú hajszát. Melyen a szenvedély iszonyúan viharz' át. Célt üzünk céltalan; mire a szív vágyik, Édes való helyett por-hamuvá válik. S mint tombol az élet! Óh, mint zajong árja, A hol a tudásnak csalódás az ára! És ha tudsz, mit érsz el! Szived lesz üresebb S a míg él az emlék, fölsajdul régi seb. Pedig rendre, rendre marad csak az emlék Mint a kehely mélyén egy utolsó csepp még. Hiába süt a nap, fakad a szép tavasz, Ontja hevét a nyár: többé nem az, nem az, A mi volt egykoron: ragyogó szép álom. Nézve látó szemmel körül e világon. Lelkek mélyén látom pokloknak sötétjét Ködleni mind jobban és leszálni éjét.