Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-04-18 / 16. szám

is jogosultak lennének, azt még eddig senki sem említette ós nem is hiszem, hogy valaki akarja is. Lehet, hogy a név nem jól volt választva, mert rosszul hangzik sok fülbe, ele magát az eszmét, hogy saját hitfeleink közül kiválasztott és felhatalmazott kolportőrökkel kellene nálunk a vallásos iratokat terjeszteni, egyházi hatóságunknak kellene felvenni. Lehetne, sőt nagyobb gyülekezetekben kellene is ilyen árusítókat be állítani, mert a vallásos iratok terjesztésének a házanként való elj aras eddig a legcélszerűbbnek bizonyult módja. Az ilyen egyéneket kifejlettebb belmissziói munkásság mellett más célokra is felhasználhatná a lelkész. Kisebb gyülekezetekben a kolportage végzésére a harangozó, egyházfi, is felhívható, de nagyobban már egész ember kell e célra. Minthogy én az ú. n. evangélistákat másképen képzelni sem tudom, mint a belmiszszió segédmunkásait a már jelzett, vagy ahhoz hasonló dolgok végzésében: igen hasznosnak tartanám az ilyeneknek, akár hogy neveztessenek is el, az alkalmazását. A gyülekezetben alkalmazná a lelkész vagy a presbyterium, az egész országban eljáró kolportőröket pedig az egyetemes egyháznak kellene saját érdekében alkalmaznia, mert másnemű kolportőrök — példák bizonyítják — sok kárára voltak már az egyháznak. A szószéki igehirdetés, a cura pastoralis, a belmisszió, melyeknek feladatuk a vallásos tudat ápolása, nálunk nem foglalnak oly polcot, hogy akár egyik másik, akár mindegyikről együtt véve azt mondhatnók, hogy csak kevés javításra szorul. Érzem, hogy e kényes kérdésnek taglalásába, részint azért, mert már annyi kínos kifakadásokat provokált ez, részint, mert tényleg, épen jelenben nem vagyok gyakorló lelkész, nem lenne tanácsos belebocsátkoznom, habár más oldalról meg azt vethetik ellenem, hogy állítok, bizonyítás nélkül. De mégsem kételkedem benne, hogy sokan igazat fognak nekem adni, ha sebeinket a piacon mind nevén nevezve, fel nem mutogatom is, hogy sebeink vannak. Határozottan tagadom, hogy nálunk egyébképen minden rendben megy, csak a korszellemtől maradtunk viszsza egy kissé, sőt egyenesen tovább menve azt állítom, hogy legfőbb bajunk épen az, hogy atyáink hite, meggyőződése és buzgóságától a korszellem által vonatva nagyobb lépéssel indultunk el, mint ezt a természetes fejlődós menete megkövetelte. Nem osztozom azon nézetben, hogy templomaink, lelkészeink s híveink mindenütt megállják az átlagmértóket, habár viszont bevallom, hogy szerintem nagyon, ele nagyon sok kincsünk van még, a mit kellően értékesítve régi positiónkat újból elfoglalhatjuk e hazában. A lelkészhiány csak képzelt baj, mert a XVI., XVII. században aránylag nem volt annyi lelkészünk, mint akár ma is van, avagy a jelen apadási viszonyok fennállása mellett még 10 óv múlva is lesz. Nagy igazság az, hogy nem a nemzet számában van a nemzet ereje ; átvive : nem a lelkészek számában van az egyház ereje, hanem ezek valláserkölcsi súlyában. Állítom, hogy itt van hiányosság és ez sok részben a lelkészképzés rovására irandó. Pokoly József, theol. tanár. ISKOLAÜGY. Reeipe a tanítók időközi távozása ellen, (Ajánlva a szenvedőknek s Werbőczyánusoknak.) Ismét megnehezült az idők viharos járása fölöttem. A jelen tanévben hetedik tanerőnk hagyott erőtlenségben. Maróti szerint minden hónapra egy tanító jutott volna, de tudvalevőleg az életnek más aritmétikája van. Tényleg ügy áll, hogy csak kettő volt itt egy-egy hónapig ; a a többinek pedig csak a fotográfiáját láttuk. Bosszankodtam szörnyen a gonosz világrend fölött, mely lehetővé teszi az ilyen baranyai állapotokat. Elkeseredésemet csak fokozta, hogy népem — mint hajdan a bujdosó Izrael — »zúgolódik vala Mózes ellen, hogy Mórah forrásibul nem ihat«; holott Radácsi barátunkra merek hivatkozni, hogy Mózes nem volt oka a vizek keserűségének. Bárányártatlanságom a fatalitásban kétségtelen. Hisz én voltam a kereke a fizetés és újlakás emelésnek. Én voltam dédelgetőjük a tanítóknak. Mézeskalácson csalogattam őket ide. És a fájdalmak éles nyilai járták át szivemet, mikor faképnél hagytak bennünket. Miért okol hát még az esperes is engemet? Mutasson hát, vagy adjon olyan fát, melytől ezek a keserű vizek megédesednének (II. Mózes 15. 25.). Az, a mikre ő hivatkozik: az egyházmegyei és kerületeti statutumok, mind nem ama bizonyos fa. Hiába dobáltam én ezeket a vízbe. Hiába mondtam a sátorfájukat szedegető tanítóknak, hogy bizonyítványukat, fizetésüket visszatartjuk: elmentek a nélkül is. Természetesen állami vagy községi iskolákba. Mert felekezetünk vagy legalább a mi egyházmegyénk s kerületünk, nem fogadja ugyan be bizonyítvány nélkül a tanítót; de befogadja az állam, a község, befogadják más egyházmegyék s kerületek. Csak az a tudat adott némi megnyugvást, hogy nem egyedül az én gyülekezetem van e szomorú helyzetben. Átalános a panasz, hogy a tanítók időközileg elhagyják pozíciójukat s e miatt fennakad a tanügy menete, íme a legutóbbi konvent is szükségét látta gátat vetni e bajnak. Ámde, ha mind az öt kerületre kötelezőleg kimondja is, hogy tanév közben a helyet elhagyni s bizo-