Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-03-21 / 12. szám

gyülekezeteinkben úgyszólván csupán a vidékről beszármazott egyháztagok támogatják s így a templomi egyszólamú közéneklés, mely ott, hol orgona van, a jelző orgonahangnak bevárására van szorulva, még vontatottabbá s döcögősebbé válik, az éneklésben való fülsértő disszonancia pedig mindinkább észlelhető, sőt olykor csaknem közbotránynyá fajul, míg a művelt osztálybeli egyháztagok ajkai többnyire egészen némán maradnak. Minthogy már nálunk reformátusoknál a külérzékeknek felgerjesztésére nem alkalmas, hanem lelki belső meghatottság s magábaszállás élesztésére utalt egyszerű isteni tiszteletet megnyitó és bezáró templomi buzgó közéneklés főfigyelmet érdemel s annak összhangzatos fejfesztése egyházi életünk érdekében vajmi kívánatos és lényeges: nézetem szerint azon máris nagyszámú gyülekezeteinkben, a melyeknek népiskolái az egyház közvetlen kötelékéből kiléptek, a hitoktatás óráinak jelentékeny része összhangzatos éneklés elsajátítására volna fordítandó, mely üdvös cél azonban csak úgy lehetne megközelíthető s fokozatosan elérhető, ha vallástanáraink kinevezésénél különös figyelemben részesülne a most rendszerint számba se vett éneklési szakképzettség s ha vallástanáraink is az eddig tapasztaltnál több időt szentelnének és nagyobb hajlamot tanúsítanának növendékeik énekeltetésére, ha azokat elsőben egyenkint, majd hangjuknak s erejöknek megfelelően csoportosan begyakorolva igyekeznének velők a négyszólamú összhangzatos éneklést megkedveltetni s lehetőleg elsajátíttatni. A szabályos és összhangzatos éneklés csak úgy érhető el gyülekezeteinkben, ha az elébb az ifjú nemzedékben lábra kapván és elterjedvén, lassankint és fokozatosan az egész gyülekezetre kihat; ezen útat célszerűen egyengethetnék, a nagyobb népességű helyeken már csaknem mindenütt szervezett dalegyletek, melyek világi és hazafias énekek s himnuszok összhangzatos zengésével, sőt országos versenyeknek is rendezésével ébresztik a hazafiasságot, kedveltetik ós terjesztik édes magyar nyelvünket. Ezen dalegyletek oly helyeken, hol reform, hitfelekezetünk népesebb, nagyobbrészt szintén felekezetünkbeli tagokból állván, a már keletkezőben levő s örvendetes szaporodásnak indult ifjúsági egyletekkel kapcsolatosan bizonyára oda is működhetnének, hogy mindkét nemű reform, ifjúságunkat zsoltáraink és dicséreteink négyszólamú éneklésére betanítva, gyülekezeteinkben a templomi összhangzatos közéneklés alapját megvetnék s azt fokozatosan fejlesztenék. Addig is azonban, míg templomi közéneklésünk összhangzatosabbá s így kellemesebbé tétele előbbre haladhatna, szükségesnek tartanám, hogy — miután a templom nem az éneklés betanulására rendelt hely — énekvezéreink, illetőleg lelkészeink jobban megválogatnák a közéneklésre kitűzött zsoltárokat ós dicséreteket s e célra csakis azokat használnák, a melyeknek melódiái a gyülekezetek tagjai előtt ismertebbek lóvén, a most gyakorta észlelhető botrányos disszonáncia, illetőleg a hivek nagy részének némán maradása lehetőleg elkerültetnék. A szövegileg kijavítandó zsoltárok újabb kiadásánál végre célszerűnek mutatkoznék az egyes zsoltárok fölé ezeknek tárgyát is röviden jelezni, mint énekeskönyvünk régibb kiadásainál szokásban volt, mert ez — habár jelenlegi énekeskönyvünk elején a zsoltároknak bizonyos idők és alkalmatosságok szerint való elrendezése táblázatosan ki van is tüntetve — a gyakorlatlanabb énekvezérek bővebb tájékozódását s különösen a bezáró közéneklésnek a megtartott egyházi beszéd tartalmához könnyebb alkaimazhatását előmozdítaná. Tóth Lajos, ügyvéd, egyháztanácsos. A hivek látogatásának szükségessége, eredete és gyakorlásának módja. Elöljáróban helyénvalónak látom a speciális lelki gondozás szükségességét egész általánosságban indokolni. Hogy ezt meggyőzően tehessem, a keresztyén gyülekezet mivoltára irányzóm a figyelmet. Pál és Péter apostolok azt tanítják, hogy az anyaszentegyház a Jézus Krisztus teste, ő az anyaszentegyház feje, a benne hivők pedig tagjai annak. Ily szoros összetartozandóság lévén az anyaszentegyház egyes tagjai között: nyilvánvaló, hogy ezek nem vallhatják ezt a kaini elvet: »avagy őrizője vagyok-e én az én atyámfiának?* Ellenkezőleg: testvéri szeretettel kell vigyázniok egymásra; szent komolysággal kell törekedniük arra, hogy folyton-folyvást épüljön bennük is, másokban is, általuk is, mások által is a Krisztus teste, az anyaszentegyház. Egytől-egyig buzgólkodniok kell, hogy mindnyájan eljussanak a hitnek és az Isten fia ismeretének egységére; hogy növekedjenek abban, a ki fő, t. i. a Krisztusban és legyenek teljes férfiakká a Krisztus állapotának mértéke szerint. igaz ugyan, hogy első sorban mindenki maga felelős a saját lelke üdvéért; mert »mindenikünk maga ád számot ő magáról Istennek* (Róm. 14 : 12). Első sorban mindenki maga tartozik ügyelni magára; maga tartozik vigyázni, hogy el ne essék ; mindenkinek magának kell keresni az Istennek országát. Ennek az első kötelességnek legfőbb gondját senki se veheti le a más válláról; minden egyes maga tartozik azt emelni. Ez bizony igaz. Azonban a mikor ezt az igazságot megerősítjük, ugyanakkor ki kell emelnünk azt is, hogy annál a szolidaritásnál fogva, a melyben a hivők, mint a Krisztus testének tagjai vannak, bizonyos mértékben mégis megosztják egymás közt e felelőséget és gondot. Az igaz keresztyén testvéri szeretet ugyanis nem nyilvánulhat csupán negatív irányban és nemcsak azt követeli meg minden egyestől, hogy tar-