Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-03-21 / 12. szám

tózkodjék bármi oly dolognak elkövetésétől, a mi megbotránkoztatná a testvérek lelkiismeretét, vagy a miben azok megütköznének; hanem positive azt is követeli, hogy a neki adatott lelki ajándék mértéke szerint vigye őket előbbre a lelki épülésben. »A mint minden ember vette az ajándékot, azonképen sáfárkodjatok abból egymásnak, mint az Isten különféle ajándékainak jó sáfárai* (1. Pét. 4 : 10). Jóakaratú intés, feddés, szives útbaigazítás, tanítás, minden szent atyafiakért való könyörgés ezek azok a közkötelességek, a miknek teljesítése által Isten kegyelme mellett minden egyes részt vehet abban a nagyszerű munkában, a minek folytán az anyaszentegyház tagjai mind jobban-jobban átalakulnak a Krisztus ábrázatára s létrejő bennük az az indulat, a mi volt a Krisztusban; a minek folytán mint élőkövek felépíttetnek azzá a lelki házzá, a melyben lakik a Krisztus. És ha kötelessége ebben a munkában részt venni minden egyesnek, mennyivel inkább kötelessége az magának az egyháznak, a gyülekezetnek. Ugyanazon indokoknál fogva nem lehet, nem szabad hát az egyháznak, közelebbről az egyes gyülekezetnek közönyen viselkedni tagjainak lelki élete iránt. Azonban, mint sok más teendőit, úgy az e körbe tartozókat se végezheti a gyülekezet, mint egész, mint rendezetlen tömeg, hanem szüksége van bizonyos organumra, e munkának élő, bizonyos közegre. Első sorban a lelkész ez az orgánum. Általa teljesíti az egyház azt az anyai, illetőleg testvéri kötelességet, a mire minden egyes keresztyén kötelezve van a másikkal szemben, t. i. hogy őrizője, tanácsadója, gyámolítója legyen neki. A dolog tehát tényleg úgy áll, hogy az egyetemes papság elvénél fogva minden egyes keresztyén köteles a nyert lelki adományhoz képest a hitben előbbre vinni felebarátait s mindig fokozottabb mértékben azokat, a kik hozzá közelebb és közelebb állanak. Tehát a szülők gyermekeiket, a tanítók tanítványaikat, a barátok, a házastársak és ez egy ugyanazon gyülekezet, illetőleg felekezet tagjai egymást. A lelki gondozás tehát egyetemes keresztyén kötelesség. A dolog természete azonban azt kívánja, hogy a mint az egyetemes papság elvének fentartása mellett egy bizonyos egyén különösen megvan bízva a prédikálással, a szent cselekvények végzésével, a konfirmándusok oktatásával, úgy a lelki gondozással is különösen meg legyen bízva valaki. S ugyan ki lehetne ez más, mint a ki az Isten titkainak sáfáraként működik a gyülekezetben; ki lehetne más, mint a kinek olyan szép neve van: a lelkipásztor?! Igen, a gyülekezet a lelkipásztort bízza meg a különös lelki gondozás gyakorlásával; neki különösen jogává és kötelességévé teszi ezt. A miből önként következik, hogy a mikor a lelkipásztor a gyülekezet egyes tagjaihoz közeledik a végből, hogy valami lelki gyümölcsöt teremhessen náluk: akkor ő nem mint magánember jő hozzájuk, hanem mint a gyülekezet megbízottá; tehát a gyülekezet nevében. (Achelis: Praktische Theol. I. 432.) Benne és általa tulajdonkép maga a gyülekezet, ez az atyafiúi közösség gondozza, őrzi óv egyest, a ki talán testileg, talán lelkileg beteg. E véleményünkkel teljesen a biblia alapján állunk s hivek vagyunk az ős keresztyénség álláspontjához. (V. ö. Efézus 4: 7, 16; 6: 18,19; Róma: 14: 13; Máté: 18:6; 1. Kor. 8; 9; 1. Péter 4: 10; Zsid. 10: 24, 25; Galilei 6:1; Jak. 5: 19, 20; Gal. 2: 11—17; Ap. cs. 26: 29; 1. Tim. 2: 1 s köv.) Köstlin szerint (Die Lehre von der Seelsorge, 9,10.1.) az ős keresztyénség a lelki gondozás kötelességét következőleg fogta fél: »Felebarátaink lelki üdvéért való felelősségünk és így az a kötelességünk, hogy intés által hassnnk rájuk és Istennél hathatósan könyörögjünk érettük, ahhoz képest lesz mindig nagyobb és nagyobb, minél inkább mi ránk, a mi lelki gondozói fáradozásunkra vannak azok utalva, akár a természeti összeköttes (szülők és gyermekek, rokonok, hásastársak) akár a hivatalos állásnál fogva. A gyermekeknek legközelebbi hivatott gondozói az apa és anya. Különös súlylyal nehezedik az egyesek üdve azoknak lelkiismeretére, a kikre mások előtt bízatott az üdvösség útját föltáró üdvigének közvetítése, akár különös isteni ajándék (1. Kor. 12 : 8—28), akár egyenes elhívás által. (Eféz. 4: 11.) így első sorban magukra az apostolokra és azokra, a kiket ők a gyülekezetben az ige szolgálatára beállítnak. De nem azért viselik ám a különös felelősséget azoknak üdvéért, a kik gondjaikra bízattak és nem azért nagyobb ám az ő lelki gondozói kötelességük ezek iránt, mintha a rájuk bízottak üdve az ő személyükhöz, vagy az ő hivatalos tevékenységükhöz, mint ilyenhez volna kötve, mintha kizárólag nékik kellene közvetíteni az üdvöt azok részére, hanem azért, mert ők hivatásszer üleg vannak megbízva ama tevékenységgel, a mely a leghatékonyabban gyámolítja, ébren tartja, jó útra vezeti az egyesnek az ő saját lelke üdvéért való gondját, ébreszti és táplálja a belső életet, t. i. az ige szolgálatával és mert rájuk bízatott az üdvnek leghathatósabb eszköze, az üdvige. Tehát annál az alapelvnél fogva nagyobb az ő felelősségük, hogy a kire sok bízatott, sokat várni attól. Mert nem az apostol, nem a pásztor, nem a tanító, nem a próféta üdvözít, hanem egyedül az üdvige, illetőleg az abban nyilvánuló és a lelkekre ható isteni lélek. A hívőknek, ha idvezülni akarnak, nem a lelki gondozó személyével van dolguk, hanem az Úr igéjével, a mit a lelki gondozó nekik nyújt; Istennek lelkével, a mi az ő igéjében hozzájuk szól. Az Úrhoz utasítani, benne megerősíteni. az ő képmásaivá képezni a hívőket: ez a feladat ; ennek módszere egyedül az ige hirdetésében áll« (Ap. Csel. 20: 20; Bóm. 10: 17). Fölebb azt mondtam, hogy a gyülekezetnek a különös lelki gondozás teljesítésében első organuma a lelkész. Ezzel már jeleztem, hogy vannak más organumai is; ezek a presbyferek. Egyházi törvényünk 27. §-ának 1., 2., 3., 4. és 7. pontjai valóban szépen rámutatnak mindarra, a mit a lelki gondozás terén a presbytereknek tenniök kellene. Ne szóljunk most arról, hogy mennyire csak külsőleg tesznek eleget az e pontokban eléjük szabott kötelmeknek ; holott itt áll ám igazán, hogy lélek az, a mi megelevenít. Az eddigiekben eléggé indokolva van a keresztyén gyülekezet fogalmából, hogy a különös lelki gondozás egyetemes keresztyén kötelesség ugyan, de a dolog természeténél fogva mégis kell lenni egy különös organumnak, a mely hivatásszerűen gyakorolja azt. Indokolva van, hogy ez az orgánum első sorban a lelkész, másodsorban a presbyterium. Miután a híveknek házanként való meglátogatása is egy módja a különös lelki gondozásnak: ennélfogva álta lánosságban indokoltnak tarthatjuk már ezt is. De próbáljuk meg különösen is indokolni és pedig a lelkészi hivatal hű betölthetése szempontjából. A lelkész, mint prédikátor a Jézus Krisztusban megjelent üdv hirdetésére hivatott el. Kötelessége, hogy a hitetleneket hozza a hitre; a közönyöseket, az álmodozó tévelygőket hitre ébreszsze; a kik még állnak, azokat erősítse meg, hogy el ne essenek; a kik buzgólkodnak az Úr dolgaiban, azokat segítse hitéletük továbbépítésében. E munkában első eszköze az Isten igéje, az evangeliumi tanok. E tanok azonban oly általános és örök igazságok, a mik minden időre szólnak, mindenkire egyformán tartoznak. És mégis feladata minden prédikátornak úgy hirdetni eze-