Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-03-07 / 10. szám

kat próbálgatni, gyakorolgatni botlások, tévedések közt, útmutató s vezető nélkül, mint a ki erre előképezve, gya­korlatilag tanítva nem voltam és lassan haladtam többről­többre. Egyik szeretetmunka mezejéről a másikra és a pas­torális látogatásokból is mézet gyűjtögetve. Leírtam ezeket. Lehet, hogy közölve lesznek és sokan elhiszik, hogy önzetlenül szóltam. Ám mindegy, elszivelem a hivalgás, öndicsőítés és szerénytelenség vádját is, csak­hogy ismétlem, hogy kiállóm, mert évek óta igen sokszor okozott az már méltatlan keserűséget és beleedződtem. Adjon Isten bölcs szívet! Kutas Bálint, lelkész. BELFÖLD. A magatokéban pedig a gerendát sem látjátok meg. A ^szeretetteljes* Krisztustól vett ez idézettel és néhány szóval a magam részéről befejezem a »Debreceni Protestáns Lap« és a köztünk — a nevezett lap legújabb támadásai után azt mondhatnám — köztem folyó vitát. A főkérdés. a melyről sem én nem "engedem a figyelmet eltereltetni, sem általában igazságos és tisztességes em­bernek megfeledkeznie nem szabad, ez : a Debr. Protes­táns Lap a szerkesztő külön hitelesítésével az ultramon­tánok, pánszlávok s a haza más ellenségeivel állította egy sorba azokat, a kik az evangélium érvényesítésére nálunk új, de tisztán evangéliumi eszközökkel tőrekesznek, hazafi­ságukat kétségbevonta s így amaz életteljes mozgalmat befeketíteni igyekezett, a mely hivatva van egyházi éle­tünk megújítására s így végeredményében nemzeti életünk erősítésére is. E vádak, ez iszonyú vádak bizonyítását a nevezett lap még csak meg sem kísérelte. Természetesen olyan vád is ez, a mit bizonyítani egyáltalában nem lehet. Tehát itt nem egyszerűen egy más vélemény nyilvánításáról s nem egyik vagy másik eljárásunk megbirálásáról van szó. A Debreceni Protestáns Lap erkölcsi életünket mindenes­től tönkre akarta tenni. Hálót szőtt és pedig példányképül véve azokat, a kik az evangéliumi igazságokat sötét időkben gyanúsítá­sokkal igyekeztek elveszteni ; tudatlanságból és gonosz­ságból szőtte a hálót. E hálót széttéptem. Tudtam, hogy nemcsak engem s azokat akarják vele megfogni, a kik az önkéntes építőmunkák egész seregét végzik, de azokat is, a kik szeretnének szintén neki állni az Isten országa terjesztésének, de nem mennek. A Debreceni Protestáns Lap látta, hogy a régi vádakkal: baptistaság, pietistaság, kegyeskedés, nem magyarnak való stb. nem boldogul. Oly jelszót adott ki tehát, a mely már oly sokszor volt alkal­mas a magyar ember megtévesztésére. Hát nem sajnálatra nem méltó, hát az evangélium szent ügye iránt nem hűtelen lettem volna-e, ha ama hálót felháborodással szét nem téptem volna? Tessék el­képzelni, mit tett volna egy képviselő vagy egy törvény­széki biró, ha olyan alaptalan vádakat zúdítottak volna ellene ? Bizony nagyon téved a Debreceni Protestáns Lap, ha azt hiszi, hogy a Krisztus evangéliuma lágymeleg nyö­szörgés. Tudjuk mi azt, hogy lágy szellő is ez a drága evangélium a töredelmes szívűeknek és senki sem állít­hatja, hogy minden aprólékos akadékoskodásért nagyon keseregtünk volna. Tűrtünk, vártunk, szenvedtünk is ele­get. Vártunk és sok jogos felháborodást elfojtottunk ma­gunkban. De biztosítom a Debreceni Protestáns Lapot, hogy a megkeményedett szivűekkel szemben az evangé­lium zúgó vihar is és nincs Magyarországban olyan ember, a ki hasonló vádakkal szemben, jogos felháboro­dásának nálunknál sokkal nagyobb hevét nem öntötte volna ki. Épen azért, a mit a múltkor mondottam, annál ma­radok. Alaptalan vádjaikat nem vonták vissza, sőt még nagyobb dühvel rontottak ellenem. Egyáltalán nem törő­döm vele. Volt, a ki csodálkozva kérdezte, mit értek azalatt, hogy meghalt embereknek tartom az alaptalan váddal alkalmatlankodókat. Hát épen azt, hogy szóba se állok velők, mert nem lehet szóba állani olyan emberek­kel, a kik alaptalan vádakkal állnak elő s azokat vissza nem vonják. Hisz még csak az igazság látszatával sem bír az ő vádaskodásuk. Mert a Protestáns Egyházi és Is­kolai Lap 6-ik számában megjelent ama cikkecskét sem én írtam, a mely megmutatta, hogy a hazaszeretet nem térítő eszköz a kálvinistaságra. Hisz' a hazát más is szereti. Hiába törekszik a szerkesztő a főkérdésről elterelni a figyelmet. Hiába mondja, hogy én a tehetetlenség köz­lönyének állítván az ő lapját, a munkatársakat (vagy épen a tiszántúli egyházkerületet!!!) is sértem. Nem úgy kérem. Jó példa az a múltkori. Mert a szerkesztő úr egyik munkatársa az egyházi értekezlet eszméjét is ugyancsak pengette, de hiába volt minden. Ki volt tűzve az értekez­let helyes ideje, de a szerkesztő úr elhagyta aludni az egészet és pedig — óh szent hazaszeretet — a millennáris esztendőben. Tehát lehetnek s tudom, hogy vannak is derék munkatársai, de hogy Ő nem tud életet önteni a lapjába, azt ez egyetlen példa is eléggé bizonyítja. Mindaddig azért, a míg lapja alaptalan vádaskodá­sait vissza nem vonja (s ez esetben én is még mindig kész lennék cikkem néhány erős kifejezése felett sajnála­tomat kifejezni): nem érzem magamat másra kötelezve, minthogy érte s azokért, a kik az egyháznak, a társada­lomnak s a nemzeti életnek az evangélium általi megújí­tását akadályozzák, ezt az imát mondjam el időnként: Utam! bocsáss meg nekik, mert nem tudták, mit csele­kesznek ! Ügyemet pedig az Istenre bízom. Utóvégre is a Krisztus híveit mindig üldözték. Ha imádkoztak és prédikáltak, akkor azt mondták : kegyeskednek. Ha aztán férfias ön­érzettel visszautasították az alaptalan vádakat, akkor aztán beszéltek, mint a Debreceni Protestáns Lap, szeretetlen-

Next

/
Oldalképek
Tartalom