Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-03-07 / 10. szám

Megtudtam tőlük, hogy előző este egyiköknél 32-en gyűltek össze vallásos összejövetelre, mint templomszerető kálvinista egyének s ott egyebek közt élénken tárgyalták azon imámat, mit délelőtti prédikáció után egy oly halálos beteg apáért mondottam, kinek felesége öt év óta elmegvöngeségben szenved és öt, serdületlen korú gyermeke körül a leányok legkisebbike szintén halálosan beteg. Természetes, hogy meghatottan s megindulást keltve könyörögtem s még azon estén is többen megkönyezték, ámde mások oly véleményben voltak, hogy bizony »nem érdemiette* s ha tudta volna, hogy csak még azelőtt két nappal is, mikor pedig már az orvosi, halálos szentencia ki volt mondva, betegágyában mennyire káromkodott, nem mondtam volna érte olyan szép imádságot. E beszéd közben válaszul jelezve lelkészi felfogásomat, egyikökkel. az én buzgó diakónusommal, kolportörömmel elindultam egy felettébb súlyos, rendkívüli betegségben szenvedő férfihoz, ki már a megyei kórházban is töltött hat hetet s mert szegény, a legközelebbi szeretetegyleti gyűlésen sokak könyező részvétének nyilvánulása közben egyhangúlag elhatározódott segélyezése s mivel férfibetegről volt szó, a szokásos két tárogatóul én és az egyleti gondnok lettünk felkérve. íme, ha szeretetegylet nem volna, meglátogathattam volna ugyanazt a szegény beteget, mert hiszen ez a zsinati törvény szerint »felkérés esetében* kötelességem is és én annak idején vallásos estélyen meg is magyaráztam a híveknek ezen felkérbetésben rejlő jogát s ha így látogattam volna meg, akkor tisztán lelkészi kötelességet teljesítettem volna: ámde kérdés, vájjon felkértek volna-e s ha fel is, mily kimondhatlan különbség van a kétféle látogatás között, midőn íme így nemcsak vigasztalgattam s imádkoztam vele, hanem, megújító örömöt okoztam neki különösen azzal is, hogy a doktort, kit kiköltekezettségük miatt már két hét óta már nem mertek hívni, újra elhívhatják s az enyhítő orvosságot neki, kinek étel nem, csak álom s nyugalom kellene, megkészíttethetik egyletünk költségére a szükséghez képest. A hálás köszönet szivem mélyéig ható szavai soha nem hangzottak volna, ha szeretetegyletünk nincs. De íme. a mint a kapun kijövök, látom, hogy kissé távolabb átellenben ott áll a kerítésnél egy 8—10 év óta baptistáskodó hívem, véletlenül tehát épen ott történt látogatásom, noha ezt előre nem is tudtam. Ő már előzőleg többször meglátogatta, vigasztalgatta a beteget, a mint ezt ők másokkal is szokták cselekedni, szeretetet gyakorolva szóval s tettel. Régebbi tapasztalataim is vannak e téren s állíthatom, hogy tévesen ítél, a ki felületesen szemforgató, »bűntudatterhelte« egyéneknek ítéli őket, mert Ők igenis éleszteni igyekeznek egymásban a szeretet-tevékenység iránti fogékonyságot s annak gyakorlásával bizony megnyerőleg hatnak a holt, vagy közönyösség halálos álmában tespedő gyülekezetek tagjai közül nem kevesekre. Megtudtam ekkor, hogy újabb időben folytatott szeretetmunkáinkról szólva, ő és más baptistáskodók is tettek már olynemű nyilatkozatot, részint a vádolás, részint a sajnálkozás hangján, hogy miért nem voltak ezek folyamatban ezelőtt akkor, midőn még ők is jártak templomunkba ; de megtudtam azt is, hogy egyik legfőbb emberüket legközelebb azért láthattam prédikációim hallgatói közt, mert a pusztai gyermekek tanítása körül segédkező híveink egyike rábeszélte, hogy összehasonlítás végett hallgassa meg, vájjon én hogy fejtegetem az igét s íme ő, a ki 15—16 év óta nem volt azon szent helyen, most mégis megjelent, mert e bibliás hívünk megígérte, hogy ő viszont elmegy a gyülekezetházba s meghallgatja, hogy a prédikáló testvér majd ugyanazon textusról (Gal. 6: 1—2) mint fog s tud beszélni. Ha otthon ültem volna könyveim mellett, mindezekről nem értesülök vala, illetve ha három év óta nem kerestem volna már a belmissziói s pastoralis bizalmas érülközést híveimmel, nem volnának egyesek — elég sokan — bizalmas szeretet közlékenységével irántam, hanem szívben távol, mint olyantól, ki csak egy magas kathedráról szokott általános szólamokban prédikálni; de nem történt volna meg azon napom legnevezetesebb eseménye sem. Délután u. i. jelentik, hogy az a becses családapa meghalt s én következem másnap temetni őt. Nos, ha ezúttal megelégedhettem volna annyival, a mennyit igen hathatós és elegendő gyanánt ajánl György László atyánkfia, hogy t. i. jól előkészülve s ihletetten hirdessem e gyászesetnél az igét, hát soha jobb alkalmam nem kínálkozhatott, mint itt, hol öt serdületlen gyermek anyátlan árvává válik, holott anyjuk él, ki bánatos özvegy volna, ha elhomályosult elméje mérlegelni tudná helyzetét. György lelkésztársunk szerint u. i. »társadalmi funkciók (?) az esketés, a temetés, konfirmácio stb.« és pl. »egy-egy temetés alkalmával ... hány szeretetházat alkothatunk az apátlanul, anyátlanul elmaradt árvák számára a jólelkű rokonok szivében*, minden különösebb belmisszió s pastoralis tevékenység nélkül is. (L. «Emlékkönyv« a dunamelléki egyházker. -értekezletről 44. lap.) Nemcsak azért, mert nem így gondolkozom, hanem mert az előzményekből folyt, én másként jártam el. Már régebben pastoralis látogatást tettem ugyanis náluk s bizalmas szeretetüket megnyerve, többször tanácskoztam az elhalt férjjel s egyik testvérével, midőn a nőt Budapestre szállítottuk fel tavaly, bár hasztalan. Ezekből folyt, hogy most nekem lelkipásztori különösebb jogom s kötelességem volt szeretettel avatkozni be az elhunyt négy testvérének tanácskozásába az árvák s özvegy jövőjét illetőleg és mert ezek a testvérek családos, ügyes-bajos emberek, csakis a temetés előestéjén találhattam őket együtt a halottas háznál, tehát épen akkor, midőn szokás szerint a ravatal köré gyűlt hívek éneklése közben kellett ott beköszönnöm. Soha nem voltam ily virrasztóban, pedig ez egy régi s részben üdvös szokás, melynek ugyan kinövéseit is ismerem, de más gyülekezetből Őszintén szólva, nehéz volt ráhatároznom magam. Soha ilyet nem láttam mástól, nem is próbáltam és hát sokáig mérlegelgettem a dolgot, hogy megjelenjek-e. De mert ösztönzött az a vágy, hogy az árvák sorsa felől velők együtt tanácskozhassam, megjelenésemmel s ottani eljárásommal a híveket építsem s másnap délután úgy mondhassam el orációmat s sírbeszédemet, mint a ki elébb vigasztalt tettleg s azután szóval: este 7-kor beköszöntem s íme nagyszámú hívek voltak ott, énekelve oly verseket, mik füzetbe gyűjtvék különböző, régi, épületes, kenetteljes halotti versekből. Középen fekete szemfödél alatt nyugodott a halott s lába felől a magyar hajlékokban otthonos »bazsajikom«, melynek botanikus nevét nem tudom. Mondanom sem kel), mennyire megható volt ez alkalom különösen reám is, kinek az özvegygvel s árvákkal is szólnom kellett. Aztán a szomszéd hajlék urával s a négy testvérrel elvonulva, tanácskoztunk az árvák elhelyezésének mikéntjéről s e szerencsétlen anya jövőjéről .. . és helyes megállapodásra, megnyugtató megoldásra jutottunk. íme ilyen gazdag volt épülésekben e napom s minek köszönhettem ezt ? Annak, hogy három évvel ezelőtt megáldott a kegyelem Istene készséggel, hogy elkezdtem a különböző belmissziói munkákat, a pastoralis látogatáso-