Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-02-21 / 8. szám

Melanchton emlékezete. Felolvastatott az 1897. febr. 16-án tartott Melanchton emlékünnepen Kolozsvártt. »Á bölcsek fénylenek, mint az égnek fényessége ós a kik sokakat az igazságra visznek, miként a csillagok örökkön és örökké ragyognak a — mondja az ótestamentum látnoka (Dán. XII: 3.). Hosszú négyszáz óv távolából ragyog felónk annak a nagy fórfiúnak a szelleme, a kinek születése négyszázados évfordulójának emlékezetére ma ünnepet akarunk szentelni együtt hitrokonainkkal, az ág. hitv. ev. testvéregyházzal. így tartottuk ezt illőnek annak az emlékünnepén, a ki élete utolsó napjaiban, mint leghőbb vágyát, vejének, dr. Peucernek azt mondotta volt: »Sem mi más nem gyötör, csak az az egyetlen egy, hogy vajha az egyházak egyek lennének a Krisztusban !«, és így illik ez hozzánk, a kik sohasem azokat kerestük, a melyek elválasztanak, hanem azokat, a melyek közelebb hozzák egymáshoz a testvéregyházakat. A Melanchton Fülöp emlékezetének szánt pillanatokban el kell némulnia minden disharmoniának s arra a magasabb összhangra kell figyelnünk, a melyre ő törekedett és a mely után fenkölt szelleme annyira vágyódott. Legalább e pillanatokban felejtsük el a hit ós tudás harcát, a kettőnek manapság annyit emlegetett, éles ellentétét; mert annak az emlékét újítjuk fel, a ki a maga tudása roppant anyagának is csak annyiban tulajdonított értéket, a mennyiben az a keresztyén ismeret gyarapodására és az Isten egyházának növekedésére volt felhasználható, a ki azt a nagy humanista műveltséget, a mely Erasmust kétkedővé és ingadozóvá tette, Reuchlint meghasonlásokba keverte s általában a kisebb és nagyobb szellemeket derült, finom skeptikus pogány világnézletbe vitte, a reformáció egyeseket ós társadalmakat újjászülő érdekeivel ós erőivel kötötte össze, ezt amazzal meggazdagította, amazt ezzel megszentelte ós ható erővé emelte. Felejtsük el azokat a felekezeti súrlódásokat, a melyeket az érdek és az önzés szítanak mind erősebbekre, annak az emlékünnepén, a ki örökösen a kibókítést és az egyetértést szolgálta és felejtsük el a körültünk zajló életnek azt a visszataszító tusáját, a melyben nem az igazságnak ós a másoknak való szolgálat a cél, hanem a minden áron való előrejutás, a mások felett való uralkodás, minél több előnynyerés, a tudományból épen csak annyi, a mennyi a kenyérkeresetre alkalmas diploma elnyeréséhez kell,-, a kötelességből csak annyi, a mennyi mellett még fegyelmi eljárást nem inclítanak ós a szolgálatból ? . . . Ebből is csak épen annyi, t. i. a feljebbvalók ós azok iránt, a kiktől előmenetelt lehet várni, a mennyi az előmenetelhez szükséges; de lefelé nincs semmi szolgálatra szükség. Ne vigyük mindezeket annak az emlékéhez, a ki kész volt az egész világnak szolgálni azokkal a képességekkel, a melyeket ő egyedül az Isten ajándékainak tartott és a melyekről azt mondá, hogy azokat közhasználatra kapta. »A mennyire magamat ismerem — írja — igaz lelkiismeretemre állíthatom, hogy sohasem törekedtem egyébre, mint a közönségnek szolgálni«. Micsoda fenségben jelenik meg előttünk annak az egyszerű bretteni fegyverkovácsnak a fia, a ki épen ma négyszáz óve, épen ebben az órában született. Az igénytelen wittenbergi tanár, a kinek egész élete abban a szent törekvésben folyik le, hogy megismerje az igazságot ós azt megszerezze, a nélkül, hogy abból aztán a hasznot lesné, vagy az annak nyilt kimondására következő veszélyektől visszarettenne. Egy ember, a ki abban hatalmas, hogy azt a hatalmat, a melyet a szellemi birodalomban kínálva kínálnak neki, vissza tudja utasítani és azt a szellemi felsőséget, a melyet vele szemben korának legkiválóbbjai is elismernek, soha, egy pillanatra se zsákmányolja ki a maga előnyére, hanem csak az egyház ós a tudomány szolgálatára használja fel! Már ezért az egyetlen tanulságért is megérdemli, hogy felidézzük rég bemohosult sírjából és megújítsuk emlékezetét, felmutassuk ezt a nagy idealistát ennek a reális ós csak a múló exigentiáknak élő kornak. Es a míg vele foglalkozom, megjelenik előttem igénytelen, kicsiny, szikár, ideges alakja, a nemes fő élénk, a lélek tüzében égő szemeivel, kidomborodó homlokával, a melyen a szellemerőt kifejező hatalmas ór fut át, mintha jelképezné, hogy szive érzéseit gondolkozó agyán szűri át ós agyának gondolatait melegen dobogó szive érzéseiben nemesíti meg. Mennyit is küzdött ez az ember az agyával ós a szivével! A küzdelem szinte tragikus. Atyja a halálos ágyon megeskette egész családját, hogy az egyháztól — természetesen még akkor csak róm. kath. egyház — soha sem szakadnak el. Es atyja halála után egy évtizeddel tudós meggyőződése ós lángoló szive oda viszi a reformátor Luther mellé s miként atyja Schwarzerd György, könnyű vívó fegyvereket kovácsolt és erős fegyvereket páncélokat fejedelme számára a vitézi tornákhoz, ő a régi egyházi atyák, az elsárgult pergamenek foliánsaiból s a Szentírás fegyveres házából kovácsolja, készíti,