Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-02-21 / 8. szám

nyújtja kézbe tanártársa ós vezére száraára a cáfolatok könnyű ví-tőreit, a bizonyítékok súlyos buzogányait és az igazságok mellvasát. Szive mindig emlékezteti a haldoklónak tett esküre s agyával csinálja az új egyházalkotmányt. A bányász fia, Luther, a maga heraclesi (Melanchton »Heraclesc(-nek nevezte Luthert) erejével a szentiratból, mint gazdag bányából csak úgy szaggatja fel a drágaköveket s ocla adja a fegyverkovács fiának, Melanchtonnak, hogy a drága érctartalmat Ő dolgozza fel. Melanchtont egész kedélyvilága és vérmérséklete arra praedestinálta, hogy csendben, nyugodtan, távol minden zajtól, egyedül tudományos kutatásainak, contemplatióinak éljen. Erre is vágyik szüntelenül. És mégis ott kell állania szakadatlanul a küzdelemben Luther mellett, vívni a csatát, a nagy szellemi harcot. A tudós, a ki tudja mindazt, a mit korában csak tudni lehetett, ismeri a régi bölcsészeket, a classikus írókat, tanult jogot, mathematikát, csillagászatot és orvosi tudományt, benne ól a patristikában és a szentírási tudományokban; ennyiféle ismerettől terhesen, ennyi mindennel agyában természetesen tétovázva, habozva mórlegeli nézeteit, nehezen tud erős meggyőződéseket szerezni, a dolgoknak nagyon sok oldalát látja s így nem tud egyetlen egyhez egész erővel ragaszkodni: és mégis ő lesz a reformáció első hitvallásának az írója, neki kell a világ előtt confessiót tenni az új hitről. A mint pedig aggságoskodó körültekintéssel és remegő lelkiismeretességgel mérlegelve meg az augsburgi confessio minden szavát, hogy valami módon többet ne mondjon, mint a mennyi feltétlenül szükséges, s hogy valamikópen ne ártson a reformáció ügyének, világgá bocsátja a confessiót, maga Luther, a kinek varázserejű, hatalmas egyénisége vitte pedig bele őt a reformáció ügyébe, megneheztel reá s szemére veti »mintha bizony haszontalan aggodalmaiddal valamire mehetnék. A humanista bölcsész, a kinek nemcsak aesthetikai, de erkölcsi szépérzéké is visszariad mindentől, a mi heves, durva, erőszakos, rideg, mértéktelen, az egyházban is mindig a concorcliára, paxra és tranquilitas ecclesiaera törekszik és mégis e törekvés miatt kell épen örökösen harcolnia. Bántják innen is, onnan is. Félreértik, félremagyarázzák, ok nélkül vádolják ós ő tűr megadással, nem adva fel a reményt, hogy még egyszer eléri a »független nyugalmat«, a melyben csak tudós búvárkodásainak élhet. A Luther által meggyújtott láng szításánál ő is ott van; szive oda vitte; de mikor a lángoszlopok felcsapnak, megretten s szeretné azokat csak világításra felhasználni, hogy ne gyújtsanak, ne égessenek, hanem csak melegítsenek. Szeretne mindent a maga természetes útján lassan fejleszteni s nyájas ós észrevétlen modorban óhajtja behozni az újításokat. Saját egyéniségében is ingerlékeny, hirtelen lobbanó, gyors, de rövid haragú temperamentumával mennyi a küzdése, a míg önuralomra ós önmegtagadásra fékezi magát, hogy a mindenünnen jövő hántásokat elhordozhassa türelemmel. Van ennek az embernek az életében valami tragikus, ha a tragicumnak egy neme épen az egyénnek a maga egyéniségének vágyaival, temperamentumával, törekvéseivel ós a milieuvel való szakadatlan küzdelme, úgy hogy Melanchton egész életére mintegy világot vet az a jelenet, a mikor veje, remiddel halála előtt, azt kérdezte tőle: kíván-e valamit ? Melanchton az felelte rá: »Semmit, csak a mennyet!« Az ébredésnek, a tetteknek, az alkotásoknak s a világot sarkaiban megrázó nagy eseményeknek az idejében egészen természetes, hogy valakinek egyenesen azért kell sokat szenvednie, mert mérsékelt akar maradni, egyenlítgetni, közvetítgetni kíván. Mikor pedig az idők és az emberek törpék, mikor mindenütt csak a meg- ós elalkuvás van napirenden: akkor meg viszont — ismét természetesen — azoknak kell szenvedniök, a kik, ha csak egy-egy szóval vagy intéssel is, de ébresztgetni próbálnak. Ez a másik nagy tanulság. A professor gyönyörűen megcsinálhatja a maga minden ellentéteket elsimító, kibékítő rendszerét; de mit ér, ha az életnek épen ellentétek kellenek. A bölcsész a maga logikájával és dialektikájával szabatosan, aggódó lelkiismeretességgel meghatá* rozhatja a fogalmakat, azok értelmét ós értékét, megvonhatja finom árnyalataikat, a vallást, mint erőt elpárologtathatja lenge, szines eszmévé; de mit ér, ha az életnek tényekre, ható erőkre, nem fogalmakra, hanem realitásokra van szüksége s nem törődik a finom megkülönböztetésekkel, hanem ad a neki tetsző fogalmaknak ő maga egy bizonyos tartalmat ós értéket s azokhoz ragaszkodik. És a humanista az ismeretek fáklyájával és a finom műveltség mécsesével bevilágíthat egy-egy választott kis kört; de mit ér, ha az életnek reformációra, főben és tagokban való megújhodásra van szüksége. A mikor az erők mintegy vulkanikus eruptiókban nyilvánulnak, akkor a tudós hiába készít a maga elméleteivel leszorító fedőket a kráterekre; még a lávaömlésnek sem vághat csatornát. íme itt a kulcsa Melanchton szakadatlan küzdelmeinek ós az őt ért félreértéseknek. Anynyira tudós temperamentum, hogy még a tudósok naivitása is a legnagyobb mértékben meg-