Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-08-16 / 33. szám

lommal — úgy látszik XIII. Leó nem tudja, hogy a kulcs hatalma egy más alkalommal az apostoloknak, mint testületnek adatott, sőt János ev. XX. része szerint nem csupán az apostoloknak, hanem a hivők összességének is — tegyük fel mégis, hogy e hatalom és kiváltság egyedül Péternek adatott, hol a bizonyíték arra nézve, hogy azok a római püspökre maradtak örökségül? XIII. Leó nem tud egyebet idézni ez érdemben, mint nagy Leó egy mondását és egy régi zsinat végzését. Ez az állítás tehát egy oly ember tekintélyére van építve, a ki óhajtotta megszerezni azt a hatalmat, azt a kiváltságot. Ez óhajon kívül nincs egy kis parányi tény sem, a mely alapul szolgálhatna. Három századon keresztül senki sem tudott ez igényről. A niceai zsinaton semmi különös tekintélyben sem részeltették a pápa küldötteit, nézetük semmi különös súlylval nem bírt. És míg semmi bizonyítéka sincs annak, hogy a hatalom és kiváltság Péterről a római püspökre szállt volna át, fájdalom annál több bizonyítéka van annak, hogy Péter erényeit a pápai széken ülők nem örökölték. Európában nincs, talán még Ázsiában sincs az uralkodóknak oly sorozata, a kik több jelét adták volna a csalatkozhatóságnak, hírvágynak, nagyravágyásnak és testi kívánságoknak. mint Péter apostolnak a pápai széken ülő képviselői. XIII. Leó jó ember, de elődeitől nem különíthetjük el. S ő is ugyanazokkal az igényekkel lép fel az angol nemzettel szemben, a melyeket elődei a reformáció korában hangoztattak. A reformáció pedig épen ezek ellen az igények ellen való tiltakozás. Isten a világtörténelem legbámulatosabb három századában mutatta ki, hogy nem osztja a pápák véleményét az egyház egysége felől. A pápák igényeit visszautasító egyházakban keresztyén életet hozott létre, s diadalmat adott nékik a világon. Róma egyházára nézve legvégzetesebb annak a nézetnek elfogadása, hogy csalhatatlan. Ezzel minden tévedéseit megörökítette. A mit az egyház tanít, azt, mint a Szenlélek tanítását kell tekinteni. Pedig a római egyház a legsarkalatosabb kérdésekben téved. Az újszövetségnek alaptana a kegyelemből való idvezülés, nehogy a test dicsekedjék. Ez a tan megvolt épségben egész Augustinusig. De a cselekedetekből való megtartatás tana behatolt az egyházba. Lassanként az érdem eszméje lett a római vallás központja. Egész máig fentartá a római egyház a cselekedetekből való idvezülés tanát. A másik tana az újszövetségnek, hogy csak egy közbenjáró van Isten és ember között, a Jézus Krisztus. Ezer év alatt a romanismus egy rendszert dolgozott ki, a melyben az ember és Krisztus között a pap lett a közbenjáró, az ember és Isten között pedig a szentek és Mária. A sötét átok, mely Angliára borult, minden lépéssel, a melylyel Jézus Krisztus közbenjárásától eltávolodott, folyton nehezebbé lett. Végül az egyház 600 év alatt oly komplikált tanrendszert fejlesztett ki, a melyet csak a benne jártasak érthettek meg. Innét származott a csalatkozhatatlan egyház tanának szükségessége. Mindennemű hitetlenség onnét jött létre, mivel az embereket oly vallásrendszer elfogadására kényszerítették, a melyet nem tudott megérteni. Ám Péter apostol másként tett. Mert arra inté a keresztyéneket, hogy hitöknek okát is tudják adni! Vajha a pápa is ismerné az evangéliumot! Úgy látszik a pápa sohasem olvasta János első levelében ezt a helyet: »a kenet, melyet ti elvettetek ő tőle, megmarad ti bennetek és nem szükség, hogy valaki titeket tanítson; hanem miképen az a kenet, mely igaz és nem hazug, tanít titeket mindenekről; és a miképen tanított titeket, abban megmaradtok*. Ez a hely egyszerre szétrombolja az encyclikát. Azt hirdeti nekünk, hogy a szellemi zsarnokság nem verheti többé békóba azokat a lelkeket, a melyek ismerik az evangéliumot. Hanem a mesterhez vezet minket, hogy tőle vegyük a Szentlélek kenetét. »Te Péter vagy* első, a ki hiszesz Isten fiában, Jézus alázatos követője; az első, a ki kimondá, hogy Ő az Isten fia, erős mint a szikla, a melyen az egyház fölépült. A hit ezen erős szikláján álland az egyház és nem diadalmaskodhatik rajta Rómának sem látható, sem láthatatlan ereje. Ghr. W. —a—s. RÉGISÉGEK. Adatok a tolnamegyei reformátusok történetéhez. Ő c s ó n y. Az öcsémji református egyház keletkezésére vonatkozólag érdekes adatot szolgáltat egy 1751. aug. 18 án fölvett tanúkihallgatási jegyzőkönyv; mely szerint 15 szegzárdi, őcsényi és decsi lakost hallgattak ki, s ezek 60—90 életkornak voltak. Mind egybehangzóan azt vallotta, hogy nemcsak atyjuk, hanem öregatyjuk idejében is volt már Ócsényben a reformátusoknak prédikátoruk és mesterük és soha senkitől nem háborgattattak vallásuk szabad gyakorlatában. Legmesszebb menő időről tesz tanúságot e tanuk közül Szabó György, 80 éves őcsényi lakos, a ki azt vallotta, hogy 60 éves korában meghalt atyjától és 120 éves korában meghalt nagyanyjától is hallotta, hogy mind az ő életökben, mind pedig az ő elejik életében Őcsényben kálvinisták laktak és szabad exercitiumot tevő prédikátort tartottak. Az egyes tanuk vallomásából azt is megtudjuk, hogy a XVII. század végétől kezdve kik voltak a prédikátorok Őcsényben. Erre nézve legteljesebb Sárlcözy János, 60 éves, szegzárdi lakos vallomása, ki elmondta, hogy őt a kurucvilág előtt Kolosváry György, őcsényi prédikátor tanította az írásra és olvasásra, mert a szegzárdiaknak akkor nem volt sem papjok, sem mesterök, Kolosváry után Kecskeméti György lett az őcsényiek papja, kit Ordasról hoztak. A kurucvilágban s akkori mirigyes (pestises) időben Mogyorósy Márton, ezután Földváry Mihály, Poroszlay, Dcbreczenyi István, Sallay András voltak a kálvinisták lelkipásztorai; 1751-ben, a tanúkihallgatás idejében pedig Szecsey Albert. 1754-ben folyamodtak a vármegyéhez, hogy roskadozó oratóriumukat, kijavíthassák ; 1766-ban pedig ismét kérték, hogy renoválhassák megromlott templomukat, mely folyamodásukból kivehetőleg nagyon kezdetleges építmény volt; mert abban az időben házaikat is akként építették, hogy a földbe karókat vertek, s azokat sövénynyel körülfonták és betapasztották; a karók 1766 ban már nagyon elkorhadtak és talpakat akartak alá tenni, hogy össze ne dőljön, erre kértek engedélyt folyamodásukban a vármegyétől. Bonyhád. A bonyhádi »helvét confession levő megszomorodott gyülekezet« panaszkodik 1752-ben a főispánnál, Klimó György pécsi püspöknél, hogy Szent-György nap óta új papjuk van, a kit azonban nem engednek ott letelepedni, pedig, mint instanciájukban mondják: »mi szállottuk meg szegény magyarok elsőben ez helyet, és mi huztuk itt a terhet mindeddig«, és hogy mikor megszállották Bonyhádot, az akkori földes uraság Kun Ferenc »szép szabadságot« adott nekik, s kezdettől fogva volt templomuk és prédikátoruk. Kun Ferenc, ezt a szabadságlevelef 1720. ápr. 30-án állította ki Hidason, s ennek bekezdése ekként szól: