Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1896-12-27 / 52. szám
TÁRCA. Karácsonyi csillag.* Tetszik már Keleten a hajnali csillag, Világolj utamra, könyörögve hívlak ! Nélküled epesztő, kietlen az élet, Gyönyörű, felséges, áldott az tevéled. Ha nehéz pályámon ijeszt a sötétség, Meggyújtod hitemnek hamukodó mécsét; A láthatatlan Isten magát megláttatja, S így szólok : Legyen meg az ő akaratja ! Ha öröm hivsága lelkemet epeszti, Emberek álsága szivemet repeszti: Látlak a keresztfán ki nem hunyó fénynyel, Tövis mellett nyiló olajfalevéllel. Ha, a kik szerettek s kiket ón szerettem, Azokat jajszóval mind a sírba temettem: Sugarad a sírt is bevilágosítja, S lelkem a szép reményt magához szorítja. Ha téveteg úton megbotlik a lábam, S hever Isten képe a bűnök porában : Fényed lecsókolja lelkemről a szennyet, S megtisztulva, érzem e földön a mennyet. Jövel, hajnalcsillag, tűnj fel mindazoknak, Kik siralomvölgyón sírnak, tusakodnak ; Általa a hitnek szemeivel lássunk, Míg ama szebb honban lesz boldogulásunk! Sántha Károly. KÖNYVISMERTETÉS. Az unitárius szószék. Egyházi beszédgyűjtemény Magyarország ezeréves fennállásának emlékére írták az unitárius lelkészek. Szerkesztette Sitnó János sepsi-kőröspataki lelkész. 1896. Nagy 8-adrét. I. — VIII + 1—484 lap. Ára 3 forint 20 kr. Kapható a szerkesztőnél. Magyar unitárius lelkésztársaink ezen ismertetendő kötetben szép emléket emeltek magoknak is, az ezredéves ünnepnek is. Vajha mi, református lelkészek, szintén gondoskodtunk volna. Valamely gyűjteményes munkáról, melyből az utókor megösmerhetie volna a magyar református lélkészi kar szellemi képét á millennium ünnepi esztendejéből. Fájdalom, ezzel is, mint sok más jó gondolat megvalósításával, elkéstünk s egyfelől bizonyos szégyenérzettel, másfelől az elismerés őszinte nyilvánításával kell tekintenünk a hozzánk képest elenyésző csekély számban levő unitárius lelkésztársaknak ezen valóban monumentális emlékmüvére, * Karácsony előtti számunkba későn kaptuk, de azt hiszszük. karácsony után is szívesen veszik olvasóink ezt a hangulatos költeményt. Szerk. Az unitárius atyafiaknál egyáltalában ninics oly túltengés a prédikáció-irodalom terén, mint nálunk kálvinistáknál ; sőt Ferencz József püspöknek a munkát bemutató előszava szerint., ez idő szerint nálok épen. a gyakorlati lelkészet irodaima részesül legkevesebb figyelemben; pedig mint oly igazán mondja »a vallás ápolására és így az egyház elébe kitűzött cél elérésére, a leghatalmasabb eszköz volt és lesz mindig a szószék«. Ha nagyon kevés gyakorlati lelkészeti munka jelent is meg eddig az unitárius papoktól, ennek a kötetnek tartalma azt igazolja, hogy ők e téren is dolgoznak, sokat dolgoznak, és gonddal dolgoznak. A gyűjteményben, mint hamarjában összeszámíthattam, van hét imádság, egy sírbeszéd és 73 egyházi beszéd ; ezek közül ünnepi 17, alkalmi 30, közönséges 26. Az alkalmi beszédek között találunk egyet »István király napjára*, (L1V) egyet pedig »Dávid Ferenc halála évfordulójára*. (LIX.) Vájjon mindkét napot rendszeresen ünneplik immár az unitárius atyafiak ? Millennáris beszédet hármat, imádságot pedig négyet találunk e gyűjteményben; melynek értéke bizonyára nevekedett volna, ha a tartalmi beosztásban bizonyos rendszert követ a szerkesztő. Tekintet nélkül hagyva az imádságokat és sírbeszédet, (melyek különben is csak ráadásul foglalhatnak helyet az »egyházi beszéd * gyűjteményben) néhány általános vonásban kísérlem meg az itt található 73 prédikáció méltatását. Mindenek előtt feltűnt előttem a beszédek többségének a mi szokásainkhoz és mértékünkhöz viszonyított rövidsége. A LXXV. számú beszéd például (Miként emlékezzék meg egy ifjú az ő teremtőjéről, Préd. 12: 3. felett) összesen három és fél oldalra terjed, melyből a bevezetés egy oldalt, a felvett három rész pedig két oldalt foglal el; közülök azonban az első (legyen az ifjú vallásos) aránytalanul rövid, összesen 23 sorra terjed. Épen nem vagyok barátja a. hosszas prédikációknak; viszont azonban a túlságos rövidséget sem pártolom, mert a »breviter<-rel gyakran feltétlenül együtt jár a »confuse«. Ezzel azonban épen nem akarom azt mondani, hogy e gyűjtemény rövid beszédei nem fejtenék ki eléggé tárgyukat: ellenkezőleg a legtöbbről e tekintetben is elösmeréssel kell nyilatkoznom s egyúttal felvetem a kérdést: nem jó lenne-e nálunk is, ha sokan félóránál is tovább tartó beszédeiket valamivel rövidebbre fognák, s elhagynák az olyan hosszú beszédeket, mint e gyűjtemény XXXVII. darabja, mely 16 és féllapra terjed, tehát majdnem ötször annyi terjedelmű, mint az LXXV. számú. A beszédek főtétele (propositio) és annak részekreosztása (partitio) a legtöbb esetben nemcsak egyszerű és világos, de egyúttal megnyerő, sokszor frappans. Némi túlzást csak egyetlen esetben vettem észre, midőn t. i. a XLVI. számú (toronyfelavatási) beszéd szerint a torony 1. központjelző, 2. irányjelző és 3. villámhárító. A tárgyalásról a legtöbb beszédnél szintén csak dicsérettel emlékezhetem meg. Értelmes, választékos nyelven írott, sok esetben megkapó és magas niveaun álló beszédek ezek — alakilag. Előszeretettel használjak fel a történelmi példákat és a költői müveket; lángoló buzgósággal és élő kegyelettel emlegetik hithőseik, nagy jóltevőik nevét és tetteit. Egyik szerző még téli prédikációjában (LXXIII) is alkalmat talál, hogy Serwetet, Dávidot, a Zsukiakat, Augustinovicsokat, Kovács Dénest, Dersi Jánost és Rerde Mózest néven nevezze és felemlegesse. Ez már talán kissé sok a jóból; mi kálvinisták pedig nagyon is ritkán említjük meg prédikációinkban a Kálvin, Dévai, Méliusz, Bocskay, Bethlen, Rákóczy stb. nagy neveit és tetteit.