Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-12-27 / 52. szám

De maradjunk még egy kissé ennél a téli prédikációnál. Címe: Mire int a tél. Alapigéje: Zsolt. 147: 16. ^Dicsérjétek az Urat, ki a gyapjúhoz hasonló havat adja*. (A 16. versben ugyan, csak a második mondata van a textusnak, ezzel együtt : »és hinti a zuzmarázt, mint a hamvat«, ezt sem kellett volna elhagyni, sőt talán még a 17. verset sem, mely szorosan az előbbihez tartozik; eltekintve azonban ettől, a textus kijelölésénél nem lett volna szabad elhagyni a 12. verset, mert ebben foglaltatik, hogy: * dicsérjed Jeruzsálem az Urat; dicsérjed a te Istenedet, óh Sión*) A felvett textus alapján ezt a főtételt állítja fel szerző elássuk a téli természet intéseit rendre*, ily felosztással: A téli természet int: 1. ember bízzál az Isten gondviselésében, 2. legyen szeretet szivünkben. 3. legyen reményünk egy jobb jövő iránt. Ez egyetlen példából (melyhez még igen sok hasonlót hozhatnék fel) láthatjuk, hogy némelyik unitárius kollegánkat épen nem látszik kötelezni és feszélyezni a szövegszerüség követelménye; a textus sokszor nem alapige, nem is vezérige, hanem csak mottója beszédjüknek : sokszor még az sem. Ez pedig olyan körülmény, mely igen sokat levon a különben világosan és szép nyelven írott, logikusan elrendezett beszédek értékéből is. Az pedig, a mit a VII. számú, Karácsonyi beszéd szerzője a textussal elkövetett, azt hiszem páratlan a homiletika történetében és irodalmában. A beszéd címe: »Az Isten megjelent testben*; textusa pedig I. Timótheus 3, 16. »Az Isten megjelent testben, igazoltatott lélek által, láttatott angyaloktól, hirdettetett a népek közt, hittek benne e világon, felvitetetett dicsőségbe*. Látjuk azonnal, hogy szerző az alapigét nem a Károlyi, nem is Kámorv vagy a Menvhárt-féle fordítás szerint, hanem valószínűleg a saját fordítása szerint adja; a mi ellen — különösen ha nálok ez a szokás — semmi kifogásom nem lehet; de van igenis, és pedig erős kifogásom az ellen, hogy az alapigéhez a következő jegyzetet csatolja: »Tudom, hogy a helyesebb olvasás ez lenne: a ki megjelent stb., de célomnak így jobban megfelelt*. Azt az álláspontot, hogy a bevett fordítás szavain bárha hibás is a fordítás, változtatni nem szabad, nem helyeslem ugyan, de értem; értem s egyúttal helyeslem is azt az álláspontot, a mely szerint a homileta a hibásan fordított szöveget önmaga javítsa ki s kijavítva használja; természetesen egyetlen szóval sem érintve a hallgatóság előtt, hogy a kérdéses hely a bibliában rosszul van fordítva, mert ezáltal főkép az egyszerűbb és bibliás nép előtt a biblia tekintélyét ingathatja meg; de azt az álláspontot és eljárást már sem érteni, sem helyeselni nem tudom, hogy egy pap a hibás fordítást — bár jól tudja, hogy hibás — csak?

azért hagyja meg és használja, mert az »céljának jobban megfelel*. Az ilyen eljárást én sem a biblia tekintélyével, sem a homileta komolyságával megegyezőnek nem tarthatom, épen úgy. mint azt a homiletai játékot, mikor egy pap, kinek történetesen bibliai neve van, beköszönő beszéde textusául olyan verset keres és vesz fel, melyben saját uri neve szerepel. A szóban forgó karácsonyi beszéd szerzője maga megmondja, hogy a. felolvasott helyet egy unitárius szószékről hallani szokatlan, váratlan, meglepő s tán megdöbbentő is lehet ép az unitáriusok előtt«. Pedig azt hiszi, hogy »eljő az idő, midőn az alapigék nem az orthodoxiának, hanem az úgynevezett heterodusiának, az unitáriusnak, vagyis a tisztább és egyetemlegesebb vallásnak és Istenfogalomnak bizonyítására fognak szolgálni és használtatni *. Benne vagyunk tehát egészen az orthodoxiában és heterodoxiában; lássuk még röviden, egyetlen idézetből, e beszéd dogmatikus irányát. Ex uno disce omnes. »Minden újszülöttben Istennek egy-egy gyermeke, egyegy kisebb vagy nagyobb Messiás jő a világra, kiről a próféták előre jósoltak. Mindenikben Isten teremtő ereje testesül, szeretete nyilatkozik. Mindenik Bethlehemben, a kenyér házában, a gondviselés mezején születik. Mindenik felett feltűnik a ragyogó csillag, az anyai szeretet szemében. Mindenik fölött megzendül a szülei keblek húrján az angyalok karéneke: dicsőség stb. Mindenikhez odajnönek a keleti bölcsek — család nagyjai, vénei — hozva aranyat, tömjént és myrkát: a szeretet üdvözlését és a remény kedés jó kivánatait. Mindeniket keresteti ama nagy zsarnok, a halál, mindenik veszélyben forog, ama veszélyekben, melyeknek a zsenge élet kitéve van; de a gond viselés titkos keze által megmenekül*. Szép, nagyon szép, de nem keresztyén beszéd, csak »Zengő érc és pengő cimbalom*. Épen ezért részemről nem kérek belőle. Nekem a karácsony hasonlíthatatlanul és kimondhatatlanul más valami, mint az apám vagy a fiam születése napja. A mi Krisztusunk és a »kisebb-nagyobb Messiások« között nem qualitativ vagy fokozati, hanem absolut különbség van; mi szerintünk az Isten a testben nem »a lehető legnagyobb arányban« jelent meg a Krisztusban, hanem »ő benne lakozik az Istenségnek egész teljessége testiképen*. (Kolossé) b. 2, 9.). Egyszóval: »mi közöttünk és ti közöttetek nagy közbevetés vagyon; annyira, hogy a kik akarnának innét ti hozzátok általmenni, nem mehetnek ; sem pedig onnét ide nem jöhetnek« (Luk. 16, 26.). Az unitárismus dogmatikai álláspontja az evangéliumi egyházakéval kiegyenlíthetetlen ellentétben áll; ezért történt csak legközelebb is, hogy a baptisták (a kiket a magyar prot. modern theologia jelenleg élő legelső képviselője egyenesen kitagadott a protestantismus köivből, a mennyiben a velők való ölelgetőzést nyilvános elvtagadásnak s a protestantismusban való szivtágulásnak mondotta), a többi non-comformista prot. egyházak képviselőivel együtt Nottinghamben f. évi március havában tartott kongresszusokban nyilván kimondották az unitáriusokkal szemben, hogy »az a pont, melyben egymástól különbözünk, annyira nagy horderejű, — magában foglalván Jézus teljes személyiségét és miszszióját — hogy az egyesülést velők gyakorlati lehetetlenséggé teszi*. Ugyanez az ok teszi nem annyira gyakorlati, mint inkább elvi lehetetlenséggé azt is, hogy a prot. egyházak lelkészei az unitárius írók dogmatikus tartalmú (tehát főkép ünnepi) beszédeit használhassák. Legfeljebb azért ismerkedjünk meg velők, hogy megtanuljuk: hogyan nem kell és nem lehet nekünk beszélni. Ellenben a nem anynyira dogmatikus tartalmú (tehát a legtöbb közönséges és alkalmi) beszédekből —leszámítva a sokszor ezekbe is becsúsztatott dogmatiko-polemikus részleteket, melyekben különösen a praedestinatiót nagy előszeretettel, de nem nagy alapossággal támadják és ócsárolják — mi is tanulhatunk egvetmást; tanulhatunk egyszerűséget, világosságot, szép irályt ; nyerhetünk sok derék példát az inventióra, képekre, hasonlatokra. Ez utóbbi szempontokból melegen ajánlhatom az »Unitárius szószék« megszerzését és tanulmányozását. Kassa. Révész Kálmán.