Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-12-27 / 52. szám

iskola és a tanügy igaz barátai immáron kénytelenek erősen sürgetni a még eddig kikerült államsegély igénybevételét. A szeretetet és ragaszkodást nem ok nélkül hangsúlyoztam. Sokan igen sajátságos meggyőződésben vannak. Mereven ragaszkodnak ahhoz az eléggé nem indokolható föltevéshez, hogy mindaz, a ki elérkezettnek látja az időt arra, hogy a sárospataki főiskola állami segélyezésben részesíttessék: az a nevezett tanintézetnek nem jóakarója, de esküdt ellensége. Nekem pedig egészen más véleményem van a dologról. Szerintem egyedül az szereti igazán ezt az intézetet, s az ragaszkodik valójában annak minél nagyobb mértékű előhaladásához, a ki — ismerve a már jó idők óta tartó szorult helyzetet — e kínos állapotok megszüntetése végett határozottan az államsegély mellett foglal állást, míg az, a ki merő előítéletből, a szigorú valóságot eltakargatni igyekezve, a mostani tarthatatlan állapotokat továbbra is fentartani kivánja, szerintem e jeles tanintézet jövendő sorsát és oktatási viszonyaink előhaladását kellőképen a szivén nem viselheti, föltett szándékával voltaképen az intézet romlására, hanyatlására törekszik. Hasztalan dolog a reformokkal szemben manapság szünet nélkül a negyedfél százados dicső múltra hivatkoznunk; a jelen sürget s nekünk a jövőre is kell tekintenünk. Aggasztó mérvű elterjedésnek örvend az a felfogás, hogy jobb nekünk a magunk szegénységében tengődni, mint ha gazdagok vagyunk és más az úr; majd csak el leszünk szegényesen ezután is, ha eddig meg tudtunk éldegélni. S íme, a régi állapotokhoz való ezen görcsös ragaszkodás miatt, mely egyeseket annyira hatalmába kerített, egyszer csak azon veszszük észre magunkat, hogy csakugyan tengődés lett az eredménye annak az annyira pártfogolt szegénységnek. Hát ha csakugyan olyan gazdag a pataki főiskola, miért kénytelen évről-évre annyi tanulni vágyó szegény gyermeket visszautasítani az alsóbb gimnáziumi osztályokból, és sokat visszataszítani az eke szarvához épen akkor, mikor e fejlődő csemetéknek tanulmányaiban a legszükségesebb alapokat kellene lerakniok ?! miért kerül oly roppant sok fejtörésbe a theologiai tanárok nyugdíjintézete ? Hát ugyan mily jogon és minő alapon tartják rosszabbnak, sőt tovább menve, végzetesebbnek azt a rettegett államsegélyt annál a szegénységnél, mely lassú, de biztos aláásója a tanintézet anyagi és szellemi integritásának, tetemes hátramozdítója a protestáns iskoláztatás ügyének ? ! És nagy buzgalmukban sokan még abban sem találnak semmi kivetni valót, hogy minden éven nagyszámú szegény sorsú gyermek kiszorul az alsóbb osztályokból, mert párhuzamos osztályok felállításáról ez idő szerint SÍO sem lehet. Hát nem valóságos vétek-e e gyermekek elutasítása ? Mi több, az évente kimaradottak közt sok az idegen felekezetben ifjú, a ki a főiskola falai közt már gyermekkorában magába szívhatná a protestantismus éltető szellemét; íme, az alma mater azokat, kik vágyódva sietnek tápláló keblére, kényserülve van ridegen visszautasítani magától. Igazán megfogathatatlan, hogy épen azok, a kik e kóros tüneteket oly sokszor kénytelenek tapasztalni, kardoskodnak legjobban az államsegély figyelmen kívül hagyása mellett. Bevett szokássá vált a mostani nyomasztó állapotok közt az úgynevezett hagyományos szellemnek folytonos emlegetése. Hogy az állami beavatkozás romba dönti, kipusztítja az ősi szellemet, mely a negyedfél századon át ott lengett az iskola falai között; hogy az állam segítő keze örökre végét veti annak az iránynak, melyben az ősök oly féltékenyen, nagy vigyázattal haladtak. Ehhez is van egy pár szavunk. Teljesen felesleges fáradság oly szembeszökően nagyon félteni olyan valamit, a mi már úgy is hovatovább tünőfélben van; sajnálatunkra immár elmultak azok a szép idők, a mikor teljes joggal beszélhettünk ama hagyományos szellem létezéséről. E felől ugyan egész bátran jöhet az a fölötte rettegett államsegély! Az államsegély igénybevétele esetén a kormánynak jogában áll az intézetben egyes tanárokat kinevezni. Ha olyan rendkívül erős és megdönthetetlen az a szívesen emlegetett hagyományes szellem, akkor teljességgel nincs mitől tartani, mert az az erős szellem lassankint azt a néhány tanárt is magához fogja vonzani, s föltétlenül szükséges is, hogy magához vonja; de ha esetleg, a mint az manapság nagy fájdalmunkra, úgy is van, ez a hagyományos szellem nem áll valamelyes megingathatatlan alapokon, akkor semmi helye sincs az aggodalomnak, mert azokat a tanár urakat cseppet sem lehet majd azzal vádolni, hogy ők voltak okozói az öröklött szellem rombadőlésének. Azt már csak el kell ismernünk, hogy az autonom iskolák önalkotta tanterveinél, a melyekről a segélyezés bekövetkeztében természetesen le kell mondani, az állami tanterv csak nem alacsonyabb nívón; a mi pedig a magunk tankönyveit illeti, hogy messzebbre ne menjünk, a sárospataki »Irodalmi kör« tankönyvtermelésében is akad kiselejtezni való. Az 1883. XXX. t.-c.-nek gáncsolása, sőt elítélése is erősen túlhajtott dolog, s a régi tisztes, de immár rossznak bizonyult állapotokhoz való ragaszkodás kifolyása. Már 1883-ban nagy bölcsen elismerte a tiszáninneni egyházkerület, hogy az államsegélyre előbb-utóbb nélkülözhetetlen szükség van. S az az érdekes, hogy a mikor ezt — in theoria — teljesen elismeri, ugyanakkor az önkormányzati jogok egyikéről sem hajlandó lemondani. Az ilyenféle állásfoglalásban jó adag ellenmondás rejtőzik. Olyanforma az eset, mint mikor valaki, egy közjóra irányuló intézmény létesítéséről levén szó, így okoskodik: »Jól van, én részemről szívvel-lélekkel magamévá teszem azt az eszmét, hogy ennek az intézménynek okvetlen létesülnie kell, de jóelőre kijelentem, hogy e célra egy fillért sem vagyok hajlandó áldozni a magaméból«. Az efféle eset ritka ugyan, aztán meg a hasonlat is sántikál egy kevéssé, de nekem azonnal ez jutott az eszembe. Nagyon természetesnek találom aztán, hogy az egyházkerületnek és az egyetemes konventnek az álláspontját a közoktatásügyi kormány nem fogadhatta el és a konventnek az államsegélyre vonatkozó észrevételeit elvetette. A sárospataki anyaiskolának múlhatatlanul szüksége van az államsegélyre. Az okos belátás, helyes megfontolás parancsolja ezt. Ki kell bontakoznunk valahára a megrozsdásodni kezdő elmaradottságból, s bármily nehezen essék is, el kell fogadnunk a segítő kezet, hogy e tanintézet méltóképen helyet foglalhasson modern kulturintézeteink sorában. Mert mostani szegénységében csak fokozatos hanyatlás lesz az osztályrésze s elhomályosul, a hajdani dicsőség. Én tehát, ki aggódó szivvel nézem a jelent, s igaz ragaszkodással vagyok eltelve a tanintézet ügyei, életviszonyai iránt: a leghatározottabban ezt hangsúlyozom jelszavamúl : Államsegélyt a pataki főiskola főgimnáziumának! Kriton.