Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-12-27 / 52. szám

vény valami olyast parancsol, a mi a te katholikus hited nem enged meg. Mit tégy akkor? Mindig hitecl szerint cselekedjél; azon a rossz emberi törvényen tedd túl magadat . . . Lehet, hogy a világi elöljáróság szorít, lehet, hogy büntet, de ez meg ne törjön téged. Ha itt minden emberi törvényt betöltesz, minden bajt kikerülsz — az Isten pedig kizár az égből; mi hasznod belőle?... Álljon sarkára minden kath. ember otthon a maga falujában, beszéljenek össze, válogassák ki a jóravaló kath. polgártársaikat s összetartva azokat válaszszák meg elöljáróknak. Mikor pedig jön a követválasztás ideje — lelkipásztorodra nézz. Ne legyen hitele, becsülete nálad, csak a ki hitedért, egyházadért fciráda . . . Egy másik füzet: »A római pápa izenete a munkások állapotáról«, szintén a Szent-István-Társulat kiadása, 1892. így oktat: »A mit a kath. hit tanít, parancsolják meg az országos törvények is (hogy a lelkiismereti szabadsággal mi lesz, az persze figyelmet nem érdemlő kérdés); a mit a kath. hit bűnnek tart, tartsák azt bűnnek a törvények is«. Hát szabad a hazafias prímásnak ilyen beszédre bátorítást nyújtani? Hát azok a szaftos mondások, a mik a néppárt »országos központi irodája« révén a választások előtt »Jön a tatárcc cím alatt árasztották el a r. kath. népet — megérdemlik-e, hogy az ország hercegprímásának anyagi ós erkölcsi támogatásában részesüljenek? Ime ily iratok kibocsátására, ily lapok szerkesztésére ajánlanak támogatást a hazafias (a napilapoknál állandó jelzője ez minden pápás főpapnak; elannyira, hogy a sok hangoztatás által már szinte gyanússá lett) magyar főpapok. Ime ilyen kiadványai vannak a legelső magyar pápista irodalmi társulatnak, a melynek gyűlésein a magyar aristokracia is meg szokott jelenni!. Ezekkel szemben valóban büszkék lehetünk népies kiadványainkra, s örülhetnénk, ha az uralkodó ház tagjai is kezükbe vennék azokét is, a mienket is ós a saját szemükkel láthatnák, saját eszükkel ítélhetnék meg, hogy kik munkálják inkább a valódi keresztyén életet, kik mozdítják elő a törvényes rend fentartását, kik ápolják hívebben az alattvalói hűséget, ők-e vagy mi ? ! Itt eszembe jut s meg is említem, hogy a választások előtt, október elején egy fiatal pápista káplánnal találkoztam; négyen voltunk; rátértünk a politikára s ő egész hévvel fejtegette, hogy köztársasági párti. Többet is mondott, mást is mondott, de minek irnám ide. Elég, ha jelzem, hogy nem nagy elismeréssel szólt a királyról. S miért, mert szentesítette az egyházpolitikai törvényeket. Ne gondoljuk azonban, hogy ez a káplán egyedül áll a maga véleményével. Másokat se vihet, de a népet se viheti másra az a fékevesztett dühöngés, a mi lapjaikban, összejöveteleiken nyilatkozik. Ámde azért a világ előtt, kivált a budapesti püspöki konferenciák alkalmával, meg a püspöki körlevelekben ép oly állandóan ós kiváltkép dinasztikusnak mondják a r. kath. egyházat, mint hazafiasnak a főpapságát és Magyarország legjobb barátjának, bajai felett könyező atyjának a pápát! De hát van eszük ezeknek a r. kath. főpapoknak, hogy mindig szép színben tüntessék föl magukat. A pápától tanulták. Az 1894-iki kath. nagygyűlés alkalmával is, mikor a nagygyűlés határozatként kimondta, hogy kötelessége minden r. katholikusnak, hogy «a polgárok községi, hatósági ós országos képviseleti választásaiban részt vegyen és ott megbízható katholikus férfiakra és ilyenek hiányában csak arra szavazzon, ki a katholikus hitet és egyházat meg nem támadja, hanem annak védelmére vállalkozik és ezt határozottan meg is fogadja« — nagy képpel kérdezte a primás: hogy »talán szeparatistikus törekvéseket« ápolunk? A következések megmutatták, hogy e nagy hangú, merész kérdések csak arra valók voltak, hogy elleplezzék a valót, megtóveszszók a rövidlátókat. Bizony nagyon elhatalmasodott már a jezsuitismus. Pápa. Kis József. Az evangeliumi hit világmeggyőző erejéről. II. Ha az evangeliumi hitben keressük az erőt a világ meggyőzésére, itt főleg két szempont emelkedik ki, mely azt megkülönbözteti versenytársaitól, Rómától és a modern kor természeturalmától. E két szempont két szóval fejezhető ki: evangeliumi hit. Hitünk evangéliumi, tehát az evangelium sziklatalaján áll. és Istennek a Jézus Krisztusban való kinyilatkoztatásán alapszik. Kiindulási pontja tehát felette áll a világnak, és nincs abból véve: a pusztán természeti életnek, az ily élet eszközeinek és céljainak fölébe helyezkedik, a helyett, hogy abba belemerülne. Az előföltétel az, hogy a látható világ önmagából meg sem érthető, annál kevésbbé meggyőzhető. Csak a ki e világot teremtette, mondhatta ki a megváltó szavakat, adhatja a világmeggyőző erőt. Mi öntudatosan suppranaturalisták vagyunk, az alapvető programm szavai szerint: »A mi testtől született, test az, és a mi lélektől születeti, lélek az«. Jól tudom, e vallomással magunkra zúdítjuk mindazok haragját, kik azt vélik, hogy a protestanlismusra nézve haladás, ha a rationalismus felé megy. De az ily reménykedéseknek nagyon jó, mennél előbb erélyesen véget vetni. Épen az választ el bennünket a modern természeturalom elvétől, hogy mi azt valljuk, hogy az evangelium Istennek és az ő örök igazságának történetileg megvalósult kinyilatkoztatása. Az evangelium isteni erő-kinyilatkoztatás és nem emberi erőfejlemény.