Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-12-13 / 50. szám

A lelkészi nyugdíjintézet múltjából. Hogy ne csalatkozzék sokat az olvasó, ki e néhány sor feliratát megtekinti, előre kijelentem, hogy nem oly intézménynek a múltjáról akarok szólani, a mi még nem is létezik, hanem a fenti szavakat azért írtam e cikk homlokára, mert mikor az elmúlt években a konvent az országos reform, lelkészi gyám- és nyugdíjintézetet meg akarta alkotni és a segélyforrások elégtelen volta miatt nem épen fényes és kecsegtető gyámolítási segélyt helyezett a lelkészi özvegyek és árvák számára kilátásba: sokan azt mondták, hogy a ki sokat markol: keveset szorít; minek most az a nyugdíjintézet, melylyel még pensióba lehetne a lelkészt küldeni (akkor is, ha ez neki nem tetszik), hiszen ott a lelkész részére az eleven nyugdíjintézet, a kápláni&vtks. Erről a nyugdíjintézetről, melynek van múltja, akarok én szólani egy pár szót. Még nem oly régen — én is emlékszem rá gyermekkoromból — minden egyházmegyének volt, minden évben egy nagyon népes gyűlése: az ú. n. helyosztó-gyűlés. Régebben a lelkészek nek is osztották ezen helyet, később csak a tanítóknak, míg végre meg is szűnt a szegény. Hát bizony szomorú dolog volt ez a helyosztó gyűlés, mert azt jelentette, hogy a gyülekezet a lelkésznek vagy tanítónak, vagy vice versa felmondott, most a gyülekezetnek belhivatalnok, a belhivatalnoknak eklézsia kell. Igen! A mult századok részben jó, részben nagyon rossz gyakorlata kissé megnyirbálva átjött még e századokba is, ennek a második felébe, sőt utolsó negyedébe is. A mult századokban egy esztendőre »fogadták« a lelkészt és ha a rendes terminuskor nem marasztották, hát ment más eklézsiába. Azaz hogy ment volna, ha megfelelő »vocatió« akadt számára, de bizony ez nem mindig akadt s így a tiszteletes úr »vacantiában« maradt, a míg megjött végre a várva-várt »vocatio«. A szolgálatra képtelen öreg lelkészt nem marasztották, nem hívták sehova s így ő haláláig »vacantiábaruc maradt, nem volt mód a rajta való segítésre ; és ha nem volt vagyona, a miből éljen, peregrinált, vagy alamizsnából élt. Nem volt a lelkészi állás állandó. A mint a lelkészi állás állandósíttatott, egy új intézmény jelenik meg az egyházi élet mezején, mely azelőtt ismeretlen volt : a káplánsystema. Azaz, hogy volt azelőtt káplán, »capellanus«, csakhogy ennek nem oly dolga volt ám, mint a mai káplánnak. Nem arról szólok, hogy Mélius Péter vagy Czeglédi György János Zsigmondnak »káplánja« volt, hanem arról, hogy a nagy egyházak több lelkészt tartottak, kik között volt plebánus, prédikátor, capellánus és ez mind református, evangelikus vagy unitárius gyülekezetben. Azonban a szászvárosi egyik capellánus Kásztó és Perkász, a másik pedig Berény ós Szereka községek dézmáját élvezte. Tehát a plebánus mellett alkalmazott többi lelkészek voltak, ha ugyanúgy neveztettek a XVI. ós XVII. században a káplánok. És ez volt a káplánok »aranykora«. Hát a theologiai kurzust kitanult ifjak hova lettek? Hát ők mentek »Lucli magister«-nek jó egyházakba, jó jövedelemre, azután egy kis pénzre tevén szert, mentek a theologiai kurzust még jobban kitanulni Wittenbergába, Franekerába, Ultrajectumba stb., vagy ha akadt patrónus, egyenesen oda küldötte alumnusát a scholából. Haza jövet, ki scholae rector, ki classicus, ki professor, ki verbi divini minister lett, a mint a szerencse érte. A legritkább esetek közé tartozott, de megtörtént az is, hogy valamely gyülekezet annyira megszerette lelkészét, hogy öreg létére sem mondott fel »ő kigyelmének«, hanem saját költségén tartott mellette egy fiatalabb lelkészt, egy segédet, kit ő hivott meg ós a ki »succedált« is; és ez volt a mai káplán. Erdélyben már 1778-ban, fejedelmi rendeletre állandósíttatik a lelkész hivatalában; majd követik a jó példát a magyarországi egyházak is. A budai 6. 9. kánon csakis kellő ok mellett engedi meg, hogy a gyülekezet presbyteriurna a lelkészt elbocsássa. Azonban ily ok gyanánt az öregség, a szolgálatra képtelenség mind kevésbbé-kevésbbé szerepelhetett. Az ily idős lelkészek mellé aztán segédet alkalmaztak, csakhogy nem az egyház költségén, hanem a lelkész kötelessége levén az egyházi szolgálatok elvégzéséről gondoskodni, a lelkész fizette a káplánt is; így rendelik a stafcutumok p. o. a dunántúli 1804.' nov. 26. A püspökök, generális notariusok, esperesek sok teendőkkel levén elhalmozva, már a XVIII. század végén káplánt is tartanak, a kik azonban sok előnyben részesültek, főleg míg határozottan kimondatott, hogy a lelkész meghívása a gyülekezet joga. A káplánok többnyire saját kerületükhöz voltak kötve már az által is, hogy a procedensek nem valamely kollégiumnál, hanem az egyházkerületeknél nyerték meg a candiclatus ministerii minőséget. Sőt sok helyen elegendő volt a tractus, az egyházmegye előtt letett vizsgálat és csak az ordinatio végett kellett a kerületre menni, ha ugyan nem volt már magának a tractusnak is orclinálási joga.