Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-12-13 / 50. szám

Így a candiclatus ministerii aztán a superintendentiához és tractushoz láncoltatott, mert a más superintenclentiából jöttek, ha felvétettek is a candidatusok közé, a »már ingremiáltatott és érdemet szerzett ifjaknak az applicatióban nem praejudicálhattak« és bár a káplánok semmi jogot ahhoz a tractushoz, melybe rendeltettek, nem tarthattak, mégis bizony abban a tractusban szokták várni promotiójokat, melynek kebelében viselték a káplánságot. Azonban a segédlelkészek ügyében nagyon eltérő gyakorlat divatozott egyházkerületenként és egyházmegyénként is. A dunamelléki kerületben, és — a mennyiben alkalmaztatott — az erdélyiben is a püspök rendelkezése alatt állottak, a Dunántúl, Tiszáninnen és túl az esperes rendelkezett velők. Innen oda, onnan megint tovább helyezték őket, de legalább annyi vigasztalásuk volt, hogy előbb-utóbb mégis alkalmaztattak, minthogy a lelkész választás idővel szinte kinevezéssé lett, vagy peclig a segédlelkészeket szolgálati és bizonyítvány sorrendjében kellett a gyülekezeteknek választaniok. A mellett, ha befejezte az ifjú a theologiai tanulmányait, nem kellett azonnal procedálnia, hanem előbb rektor lehetett, ismeretséget szerezhetett és ez alatt nem volt kénytelen az 50 frt hivatalosan megszabott fizetésen élni, hanem szerezhetett is annyit magának, hogy a káplánság néhány sanyarú esztendejét könynyebben átélhette. A dunamelléki egyházkerület 1826 nov. 5. két évi minimalis káplánkodási időt ir elő, melyen belől a »rendes prédikátori hivatalért nem recurrálhatnakcc, de a sor mégis csak reájuk került idővel. A rektoria és sorrend szerinti promotió elég tűrhetővé tették a káplánok helyzetét és legfelebb a clislocatió lehetett kellemetlen. Ez az idő volt a káplánság »ezüstkora«. A népoktatási törvény óta a rektoria mindinkább kezdett szűnni, míg végre ma már nem létezik. A debreceni zsinat óta, ha egy ideig ugyan a candidatióval egybekötve is, szabad lelkészválasztás van és hozzá az egész gyülekezet szavazatra jogosított tagjai választanak. A dislocatió keserűsége némileg enyhült ugyan, de azok az enyhítő körülmények, a melyek a káplánok helyzetét eléggé tűrhetőkké tették, megszűntek, csak az 50 frt fizetés maradt meg. A mellett, hiszen még az idősebb atyafi terhén segíteni kellemetes is, mert ugyanezen »jót« még ő is élvezheti egykor, mindinkább-inkább szokásossá lettek a »kényelmi® káplánok. Rektoriára nem mehetnek többé a theologiae candidatusok és így nagyobb lett a kínálat, alkalmaztak segédlelkészt olyanok is, kiknek arra szükségük nem is volt, kevés fizetéssel, sok munkára. A legközelebb mult 15 esztendő a legreménytelenebb, a legnyomasztóbb volt a segédlelkószek életében. Ma már a kereslet kezd nagy lenni és a kínálat kevés: emelkedik az agio. E röviden vázolt mult egy nagy tanúságot mutat lelkészképzésünkre, lelkészi karunk helyzetére és egyházaink állapotára nézve, t. i. hogy segédlelkószi intézményünk nem volt és nincs egyházunk szervezetébe beillesztve, helytelenül volt felhasználva és jelentőségével nem abban az irányban foglalkoztak, mint kellett volna. A segédlelkószi éveknek az a fő-fő rendeltetésük, hogy a jövendő lelkészei kellő gyakorlatot szerezzenek, a kitűnő mórtékben gyakorlati lelkészi pályára. Nem volt és nincs most sem hiány a gyakorlatszerzésben, de ez másodrangú kérdés lett az által, hogy a káplán »segédc<-lelkészszó vált — hogy úgy fejezzem ki magamat — a »lelkész-gyakornok« helyett. Rendeltetéseül azt fogták fel, hogy máson segítsen, tehát inkább a tőle nyerhető előnyt vették figyelembe, mintsem azt, hogy a segédlelkész kellő méltatása mellett az egyház egyetemére háramolhat előny. Különösen nem lehet kellőleg kárhoztatni azt az eljárást, midőn népes egyházközségek lelkészei, kik jó, sokszor nagyon jó jövedelmet élveznek, azon cím alatt, hogy nem bírják hivatalos dolgukat végezni egyedül, segécllelkószt vagy lelkészeket tartanak, kevés javadalommal, mindent általa végeztetnek és jó, ha sátorosünnepen hallatják magukat a szószéken. A segédlelkész szerez gyakorlatot a prédikáció és agenclatanulásból, de a mi fő: a cura pastoralisba bele sem kóstolhat. A segédlelkószi intézményt lényegesen át kell alakítanunk, hogy a káplánra nézve a kápláni évek oly időt képezzenek, midőn Ő jövendő gyülekezetében értékesíthető kincseket gyűjt ós ez az ő első rangú hivatása, nem pedig az, hogy kisegítsen másokat. Ez együtt jár ugyan az előbbivel, el nem választható attól ; de fontosság tekintetében a sorrendet meg kell változtatnunk. Erre a célra két eszköz szolgál leginkább. Az egyik a lelkészi nyugdíjintézet felállítása, melylyel most nem is foglalkozom. A másik: a nagyobb községekben a segédlelkószi állomások rendszeresítése, ha másképen nem lehet, a lelkészi javadalom terhére. Kevés ugyan aránylag közel 2000 egyházunkban az ilyen egyház, de még sem elenyésző csekélység. Ösmerek én is, más még jobban, az esperesek legjobban, tucat számra lelkészt, ki azon ürügy alatt, hogy nem képes végezni a sok munkát, nem végez semmit, hanem végzi a teljes ellátás ós 50—100 frttal, vagy egyszerűen 200 frttal javadalmazott segédlelkész