Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-11-22 / 47. szám

latok szerencsétlen összezavarodása s szóval vallott eszméiknek a megvalósítás percében való cserbenhagyása. Végre a néppárt izgatásai, melyek teljesen megbontották a szépen virágzott felekezeti békességet s oda kényszerítették a protestánsok jó részét, hogy a kormánypárttal fogjon kezet. Ezek az okok vitték, a protestánsokat a liberális táborba. — Mi e helyes argumentálást magunkévá teszszük s kérve •kérjük olvasóinkat, legyenek óvatosak minden néppárti kacérkodással szemben Különösen a »Hazánk«-féle titkos néppártiság mételyétől óvakodjanak, mely ma hízeleg és csábít, holnap kígyót-békát kiált reánk. Uti figura docet. A nyílt ultramontanizmus is minden lépten-nyomon belénk köt és ellenünk tör. E Lap minapi vezércikke, mely a kultuszminiszter méltányos igéretét kommentálva, helyesléssel fogadja azt a tervet, hogy az állam necsak a >domináns religio« papságát, hanem a többi keresztyén egyházak lelkészeit is részesítse az egyetemi képzés áldásaiban, ugyancsak szívökre esett a klerikális uraknak. Az »Alkotmány*, a »Religio« című klerikális újságok ugyancsak fölzúdulnak a terv ellen. Érdemleges okot persze nem tudnak ellene felhozni. A jogegyenlőségről, a paritásról, a viszonosságról, melyek a terv mellett szólanak, hűségesen hallgatnak. Hanem stat pro ratione voluntas. Jajveszékelnek. Újabb üldözést emlegetnek. Lám a protestánsok ismét tolakodnak. Az egyetemekre is be akarnak furakodni. Ilyenféle sopánkodásokat bőven hallatnak. Hát tisztelt keresztyén testvérek, ez az osztó igazság, ez a keresztyén szeretet ? Magunknak számos testületi jogot, egyházjogi és anyagi előnyöket, kulturális kiváltságoka' élvezni s a többi keresztyén testvér-egyházakat emez előnyökből elvszerüleg kizárni? Hát ez az evangeliumi protestáns egyház, melyet a papiroson annyiszor egyenjogosítottak, jogtalan, mostoha, megvetett »felekezet« maradjon továbbra is? S mint valamely alsóbb rendű lény, ne léphessen be az »universitas scientiarum* szentélyébe? Így értelmezik önök a sokat hánytorgatott hitfelekezeti békét, a hires »pax«-ot? Vájjon 1848 és 1894 után is az államegyházi kizárólagosság és kiváltságoltság szempontjából birálandók el az ily kultuszpolitikai és kultúrpolitikai kérdések? Vagy ki az egyetemből minden lelkészképzéssel, a mi azonban a vallás és keresztyénség egyenes száműzése lenne a kultura legmagasabb tűzhelyéből ; vagy pedig beállítása oda minden keresztyén egyház papképzésének, hogy ebben is kifejezést nyerjen a keresztyén egyházak testületi jogegyenlősége és viszonossága. Harmadik eshetőség egyenes igazságtalanság és törhetetlen jogsérelem a mellőzöttekre nézve. Még a csaknem teljesen róm. katholikus Franciaország és Ausztria is régen akként oldotta meg ezt a kérdést, hogy Párisban és Bécsben állami theologiai fakultásokat szervezett a protestánsoknak. Magyarországnak jóval nagyobb számarányű prot. lakossága kizárassék ebből a szellemi tisztességből és kulturális áldásból is ? Ha az állam a római egyház megrövidítésével akarná valamely nagy előnyben részesíteni a protestánsokat : akkor érthető volna e feljajdulás; de mikor az evangeliumi egyházaknak csupán csak azt helyezi kilátásba a méltányossági érzet, a mivel a római egyház régóta bír: ilyen eljárás ellen csak a felekezeti vastag elvakultság és a mérhetetlen türelmetlenség emelhet szót. A coelibatus ellen és mellett érdekes vita indult meg a Budapesti Hirlap hasábjain. Egy plébános könyvet* írt a papnőtlenség ellen s nyomós erősségekkel bizonyítja, hogy a coelibatust nem lehet sem Krisztus, sem az apostolok tanítására alapítani; hogy a papok családi állapota nem veszélyezteti az egyház függetlenségét; hogy társadalmunk veszedelmes erkölcsi betegségének, a népek erkölcsi romlásának állandó kűtfeje a papi nőtlenségben van. Reformálni, illetőleg el kell törülni hát a kötelező papnőtlenséget. — Erre Prohaszka Ottokár, az esztergomi papnövelde tanára a nevezett lap 314. számában védelmébe veszi a coelibatust s annak magasabb erkölcsi jelentőségét fejtegeti, gyászreformnak nevezi a plébános reform-kisérletét. Nem eltörlésére, hanem szigorítására van szüksége a coelibatusnak. »Az egyházi fegyelmet kell Magyarországban reformálni! A püspökök, egy-kettőt kivéve, abszolúte semmit sem törődnek a papok erkölcsi életével; nincs ellenőrzés és így nem csoda, hogy sok, nagyon sok a bukott, az erkölcstelen pap! A püspökök, különösen a szegényebb egyházmegyékben, nem arra néznek, hogy a plébános urak végzik-e s mikép teendőiket, prédikálnak-e, iskolába járnak-e, nem élnek-e titkos vagy nyilt konkubinátusban, hanem csak arra, kérnek-e kongruajavítást vagy nem ? A hol a plébános a püspöktől semmi anyagi támogatást nem kér, szóval, a hol a plébános a püspök terhére nincsen, ott háremet is tarthat, s nincs senki, a ki kérdőre vonná öt. Itt van helye a reformnak! Lehet-e társulat, egylet, intézmény fegyelem nélkül! s mi van az egyházban, a magyar egyházban a kánoni fegyelemből ?« — »Nagy beneficiumokat is elnyerhetnek oly emberek, kiken egyháziasságból a reverendán kívül semmi sincs, de a világból, sőt a félvilágból is nagyon sok van, vagy legalább volt?« Az évezredes vitába érdemileg nem akarunk beleszólani. A protestáns egyháznak megvan a maga rendíthetlen meggyőződése e kérdésben. A coelibatus nem Krisztusi s a mellett erkölcstelen intézmény. Évezredes tapasztalatok bizonyítják ezt. Itt csak arra hívjuk fel az olvasó figyelmét, hogy a coelibatus nyomában járó erkölcstelenséget a coelibatust védő Pr. is elismeri. Ugy volt, úgy van és ügy lesz az mindenha, hogy a kényszerített papnőtlenség az ágyasság természetes melegágya a papság legnagyobb részénél. Erkölcsileg veszélyes intézmény biz az, mert az eszméjében kontemplált magasabb erkölcsiség és szentség helyett a valóságban paráznaságra, ágyasságra kényszeríti azok legnagyobb részét, a kik nőtlenségi fogadalmat tettek. A történeti és erkölcsi igazság tehát a támadást iró plébános mellett van. * A coelibatus, vagy a kötelező papi nó'tlenség. Irta egy plébános. Budapest, 1896. Heisler könyvnyomdája (II. Várkert, 1. sz.) ára 1 frt. Sóváradi.