Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-11-22 / 47. szám

buzgón kérem az Istent, hogy e nemű munkámban ne engedjen lankadnom s segítse minél többre igyekvésemet! Ám ez bármelyőnknél is nem minden fáradság s nem minden céltudatos törekvés nélkül való munka. Mennyi szeretettel, mennyi jóakarattal kell figyelmeztetni a gyenge felt, hogy ne hagyja magát a pápista pap által eltántorítani. Elmondok én annak a református vőlegénynek egyházáról minden szépet, minden jót. Elmondom, hogy oly híven egyik egyház sem hirdeti a Krisztus evangéliumát, mint a mienk; elmondom, hogy egyik egyháznak sincs oly magasztos tantartalma, mint a mienknek; elmondom, hogy a mi egyházunk jogokat ad a népnek, hogy a mi egyházunk alkotmánya a legtisztább és legnemesebb demokratia; hogy itt minden törvényhozás, kormányzat, közigazgatás szabad népképviseleten alapul; hogy itt minden jog forrása a nép, a gyülekezet; amott pedig a pápa; hogy ott minden jog és hatalom csak a pápa kezében összpontosul, a nép kezében pedig semmi, csak a kötelesség! Elmondom a menyasszonyoknak, hogy az anyától nemcsak első testi, de első lelki táplálatát is szívja a gyermek ; hogy az anya annak legközelebbi, legelső és legközvetlenebb nevelője. Elmondom nekik egyházunknak lélekemelő történetét vértanúink, gályarabjaink érettünk esett szenvedéseit; az üldöztetések, a magasztos szabadságharcok történetét, melyeket mind anyaszentegyházunk jövőjéért folytattak s állottak ki hitbuzgó őseink. Hivatkozom a konfirmációnál tett fogadásaikra s ha egyszer nincs is hatása munkánknak, máskor van. Máskor meg ők, önként választják a legjobbat. Önként akad, mind a két nemen, nem egy református s nem egy róm. kath. fél, ki kész szívvel ragaszkodik ref. anyaszentegyházunkhoz ; annak javáért mindent megtenni kész s őszinte szívvel adja hozzánk, még a róm. kath fél is, esetleg születhető gyermekeit. S még így, ha csupán annyit tennénk: még mindig nem tettünk meg mindent. Legyen ezen felül a kálvinista pap,akár csak egy erdélyi szász: »prudens ac circumspectus>: Igyekezzék lehető szívélyes viszonyba lépni az illetékes polgári anyakönyvvezetővel. S e viszonyt gondos kezekkel ápolja, tartsa fenn s igyekezzék minél bensőbbé, minél őszintébbé tenni. Egy ügyünkkel s velünk nem rokonszenvező, esetleg más vallású anyakönyvvezető a mily sokat árthat: egy velünk jó viszonyban levő polgári tisztviselő épen annyit használhat egyházunk érdekének. Tapasztaltam, hogy hivatását nem mindenik anyakönyvvezető képes kellő tárgyilagossággal végezni; még a törvény utasítását sem mindig tartja meg, a mennyiben tán szánszándékkal kerülteti el híveinkkel az egyházi hirdetésre, vagy épen az esküvésre való jelentkezést. Hogy ilyenkor esetleg mennyit veszthetünk, erről nagyon könnyű meggyőződést nyernünk. Személyes érintkezéssel a velük való jó viszonyban pedig mindent egyházunk javára fordíthatunk. * * * lm, ily szempontok, elvek megtartásával vélem én híveinket összetartani s egyházunk érdekeit megóvni. Ám a mi hivatásunk nem csupán a megtartás, de híveink számának a vegyesházasságok által is minél inkább növelése. Nem volna szabad azokban egy hívünknek sem elesni. Hogy megtarthassuk őket kivétel nélkül, sőt más egyházak tagjait is érdekeinknek megnyerhessük: igehirdetés, beimisszió, egyházi hirdetés előtt velük való érintkezés s a polgári anyakönyvvezetővel való szívélyes jó viszony fentartása által jó messziről kell megkezdenünk az összetartás és egyházépítés nagy munkáját, hogy a jövőben annyi ellenség: pápás egyház, szekták hódítása s vegyesházasságok ellen ne legyen panaszunk. S bár munkánk néha néha még így is siker nélkül járhat, nekünk, mélyen tisztelt értekezlet, mégis az imént szerény nézetemmel hangsúlyozott elvek szerint, egységes tervekkel munkálkodnunk kell, fáradságot kímélnünk, csüggedést ismernünk nem szabad, hogy ha még ily munka után is el kell veszítenünk olykor-olykor egy-egy lelket, akkor is önérzettel hangoztathassuk ez apostolnak lelkiismeretünkben visszhangzó szózatát: »semmivel nem gondolok, az én életem is nekem nem drága, csak elvégezhessem örömmel az én futásomat, és a szolgálatot, melyet vettem az Úr Jézustól, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról* (Csel. XX, 24). S ha majd eljő a háznak ura, a mi idvességünk és egyházunk fejedelme és minket, hűségre törekvő sáfárait, egykor ítéletre, feleletre von, Krisztus Urunk ő szent felségének és nyugodt lélekkel ezt mondhassuk : »ímhol vágynák uram, a kiket reám bíztál; miattam közülök egy is el nem veszett!* Fábián Dénes, ev. reform, segédlelkész. TÁRCA. Bensőn, a volt eanterbury-i érsek. A nemrégiben oly hirtelen és váratlanul elhunyt canterbury-i érsekről, Anglia prímásáról, dr. Bensőn Wbite Edwardról óhajtunk itt megemlékezni. Csak mellékesen említjük föl, a mit e Lap olvasói úgyis tudnak, hogy a kitűnő egyházfő irlandi útjából visszatérve Harvardenben, barátját, az öreg Gladstonet meglátogatandó megállapodott. És itt október 11-én, vasárnap a templomban az isteni tisztelet végeztével hirtelen meghalt. Mint mondják, a túlfeszített munkásság következtében szívszélhűdés érte. A mit még a szegény üldözött örmények szenvedései fölött való fájdalma, aggodalma is elősegített. Az elhunyt primás élettörténete fölöttébb tanulságos. Mert önerejéből küzdötte föl magát alacsony sorsból arra a fényes polcra. Bár egyházának főpapjai egybenmásban felülmúlták őt, jde azért mégis oly egyéniség vala, hogy bármely egyház is büszke lehetne rá. Nem volt ugyan oly államférfiúi képesség, mint elődje Tait érsek. Nem rendelkezett oly nagy theologiai tanultsággal, mint Lightfoot, sem oly lebilincselő ékesszólással, mint Wilberforce. Ámde mégis nagy nyomokat hagyott maga után az anglikán egyházban, mely az ő kormányzata alatt