Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-11-08 / 45. szám

gyujthatunk a szemekben, s meglágyíthatjuk s kifacsarhatjuk a márványkemény sziveket is. De csak akkor, ha ihletetten prédikálunk. Ihletetten prédikálni pedig annyit tesz, mint az Isten igéjét nemcsak puszta ajakkal, nemcsak üres ékesszólással, de hittel és lélekből, komoly tanulmány után hirdetni. Azt az időt, melyet nekünk kiváltságos állásunk a tanulmányra biztosít, vagy erre fordítjuk különösen, vagy nem. Ha e végre fordítjuk, velünk együtt élesztődik, mívelődik s nemesedik a gyülekezet; s ha nem erre fordítjuk, velünk együtt korcsosodik s tengődik a hit- és az erkölcsi élet. Ezt nem lehet tagadni. A ki munka nélkül megy fel a szószékbe, becsület nélkül száll le onnan, mondja a régi közmondás; s a ki csak ügy, általánosságban, hol ezt, hol azt vezérfonal s közelebbi cél nélkül prédikál, nem az igét és velőket, hanem csak a levegőt hasgatja. Első gondunk s főfeladatunk tehát, hogy időnk javát, lelkünk legjobb erejét s legnemesebb ambíciónkat a szószékre fordítsuk; annál is inkább, mert sokan a szószéket gáncsolják s nyilaikat a szószék felé lövöldözik, a mi pedig a mi helyünk. Prédikátor őseink nagy gondot is fordítottak kathedrájukra. Szeberényi Jánosról olvassuk, a ki pedig nagytekintélyű püspök is volt, hogy prédikációit mindig kidolgozta; még pedig úgy, hogy a következő vasárnapi textust már hétfőn reggel átnézte, s a tárgygyal — mint monda — egész péntekig hordozkodott; a mikor estefelé a dispo sitiót kis szeletke papírra fölvette s azt szombaton reggel kidolgozás alá vette. Délutánig készen volt, s akkor estefelé, szobája egyik ablakában ülve 2 óráig megvizsgálgatta s toldotta hol egy. hol más eszmével. Az ekképen kidolgozott, s céljával már hétfőn reggel tisztában levő és öt napig lelkünkkön hordozott prédikációhoz nem szükséges nagy ékesszólás; megteszi az a hatását, megtermi az a gyümölcseit; teremt hitet, szül megtérést s újjászületést; ad tárgyakat az otthon való beszélgetésre, a mi népünknek kedvelt szokása, s létesít olyan közszellemet híveink között, a mit ugyan semmiféle csábítás meg nem ejt, semmiféle ellenség meg nem tántorít. Ez a szellem kell ma, a szabad elvek és szabad kezek világában. Prédikáljunk azért úgy, hogy az a szellem felébredjen, feléleszsze és áthassa a gyülekezetet: prédikáljunk akképen, hogy mindnyájan és egyenként bizonyosokká legyünk hitünk felől, hogy mit, miért és miképen hiszünk, hogy ekképen tévútra ne tántorodjunk s a hittől el ne szakadjunk; prédikáljunk akképen, hogy a szószék, a melyen állunk, tanuképen védpaizsul s igazolási fegyverül szolgáljon nekünk az emberi gyarlóság és szenvedély kebeléből felmerülhető bántalmakban és egyszerű állásunk a különböző hitű s szertartású népek között a társasági jóllétre annyira szükséges közbéke és bátorság, valamint az emberszeretetnek biztos alapjául tekintessék minden komoly elemek által; dobbanjon meg, mikor szólunk, a hívek szive s fussa át a gyülekezetet amaz érzés: az én szerelmesemnek szavát hallom, ki engemet liliomok közt legeltet (Ének. II. 8. 16.). De álljuk meg helyünket a szószék mellett, az életben is. A mi házunk közel van a szószékhez, legyen közel az életünk is. Ott van nekünk Péterrel jó helyünk a szószék csendes közelében: Hol szaggató kéz s zápor nem ér, S a vihar is bántatlan átrepül. (Tompa). Ottan éljünk az ige sugárkörében, a hol folyvást előttünk van az Isten s fülünkbe cseng, a mit prédikáltunk. Minél inkább tudjuk azt, hogy népünk, még műveltebb rétegeink is, a pásztort a vallással azonosítják s a pásztornak hibái miatt rendesen a vallást mellőzik, s az egyházat hanyagolják el: életünkre vigyázni s azt a szószék igéivel összhangzásban, egyenértékben tartani, annál szentebb kötelességünk, tudván azf, hogy híveink nagy része nem annyira beszédünk után indul, mint tetteink szerint igazodik, s vannak, a kik életviszonyainkat folyvást vizsga szemekkel kisérik. S meg kell állni továbbá helyünket ellenségeinkkel szemben is; ha a viszonyok az ellenségeink, akkor a viszonyokkal; ha a vakhit, akkor a vakhittel; ha a tudatlanság, akkor s tudatlansággal; ha a tévelygés, akkor a tévelygéssel, mindenütt csak jobbítva, világolva s az igazat hirdetve és érvényesítve, mert ez mi hozzánk így illik. Őseinkkel akárki állott szembe, levágták azt az igazság kétélű fegyverével, ha Góliáth sisakjával s lándzsájával hadakozott is, álljon előttünk a többiekkel együtt Zvingli, ki úgy tudott (hogy ha kellett) a miséről s annak haszontalan voltáról beszélni, hogy beszéde befejeztével az elébb misézni akaró pap e szavakkal dobta le magáról a misemondó köpönyeget: ha így áll a dolog a misével, úgy én sem most, sem soha többé nem fogok misét szolgáltatni. (Hase Polemika II. kötet. 264. lap). De megállhatunk-e a szószéken evangelium nélkül ? Az életben, evangelium nélkül; ellenségeinkkel szemben evangelium nélkül ? Épen azért, mert meg nem állhatunk, az evangelium életszükséglet reánk nézve. S valamint az apostolok azt cselekedték és ez által értek el olyan hatást, s tettek olyan csodadolgokat, hogy az evangéliumot hirdették s mikoron az nem vala elég, írásokat bocsátottak ki az erőtlen vagy elhidegült hívekhez: úgy az evangéliumot hirdetni s a hirdetett igazságok erősítésére, terjesztésére írásokat bocsátani ki apostoli kötelességünk. S ha az evangelizáció alatt nem értünk mást, mint ezt, t. i. az evangéliumnak szóval és írásban való hirdetését s érvényesítését: úgy e tekintetben nincsen köztünk különbség s egy táborban harcolunk mindnyájan. De egy dolgot ne téveszszünk szem elől Mindazokat — mondja a helvét hitvallás — kik a Krisztusban hisznek, nevezik ugyan az apostolok papoknak, de nem az egyházi szolgálatra nézve, hanem azért, hogy a Krisztus által mindnyájan mi hívek királyokká és papokká tétetvén, vihetünk Isten eleibe lelki áldozatokat Nagyon különbözik tehát egymástól — hangsúlyozza