Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-02-02 / 5. szám

élményéinek ? Ila megfelel, az csak másodlagos kérdés, hogy ki tartja fenn. Mert lám Budapest községének, Debrecen ekklézsiájának községi és felekezeti iskolái csak oly jók, egyben-másban még jobbak, nemzetileg erősebbek, mint az állam legjobb népiskolái. Ila hát ezzel szemben azt mondják, hogy a nemzeti szempont követeli a népiskolák államosítását, mi röviden azt feleljük; igen, a nemzetiségi népiskolákét, de a minden izökben magyar egyházi ós községi iskolákat ugyan miért kellene államosítani ? Financiális szempontból, a tanítók jobb ellátása érdekéből is sürgetni kell, mondják, a népiskolák államosítását. Nos hát a 25 éves népiskolai tapasztalat nem mutatja, hogy az állam a maga 300 frtos minimumával bőkezűbb Mecénása volna az iskolának, mint a jóra való községek ós a magyar egyházak. Mi azt tartjuk, hogy a tanítói fizetésekről szóló mult (1893.) évi törvény, mely a népiskolát nemzetileg ós pénzügyileg az államnak csaknem egészen kiszolgáltatja, tökéletesen alkalmatos és elégséges keret arra, hogy egy decennium alatt az ország minden iskolája magyar legyen, tanítója jól fizettessék, intézete jó fel legyen szerelve. Csak erélyes végrehajtás kell hozzá. Mert az a törvény jogot és hatalmat ad a közoktatási kormányzatnak, hogy a jelzett szempontokból meg nem felelő népiskolát törvényes úton bezárathassa, s helyére állami költségen új iskolát állítson. Ezen a csapáson kell hazánkban folytatni a nemzeti iskolapolitikát, mely elvileg nem támadja meg a hitfelekezetek ós községek iskolajogát, csak az arra képtelen vagy azt államveszólyesen érvényesítő testületektől vonja meg ezt a fontos kultúrpolitikai jogot. Egyszóval, ha a helyett, hogy hangzatos jelszavak tetszetős vesszőparipáján lovagolunk, leszállunk a tényleges viszonyokkal számotvető gyakorlati politika szilárd és biztos talajára, akkor kevesebb lármával, ele több sikerrel ós kevesebb állami áldozattal biztosan elérhetjük a mindnyájunk által óhajtott közös célt: a jó ínagyar népiskolát. De ha az államosítás éretlen jelszavával a nemzetiségeket felpaprikázzuk, a a felekezeteket az állam ellen ingereljük s a tanítókat teljesíthetlen illúziókba ringatjuk: akkor ugyan nem egyhamar lesz meg e hazában a hőn óhajtott magyar nemzeti népiskola. Ezért mi most is csak annál maradunk, hogy paedagogiailag kifogástalan s nemzetileg jó népiskolát nemcsak állami, hanem községi ós egyházi keretben is lehet alkotni és fentartani«. (Prot. Lap 1894. évf. 545. 1.) Őszintén bevalljuk, hogy mi most is ezt tartjuk egyedül helyes népiskolai politikának, melynek vezóreszmói ós a miniszter által tett nyilatkozat közötti elvi rokonság, sőt csaknem teljes megegyezés első pillanatra szembeötlik. S ez nekünk a miniszter intencióit s az egyházi iskolák jövőjét tekintve megnyugvást keltő garancia, az államosítást hajszoló tanügyi körökkel ós sajtóval szemben pedig nagy elégtétel. Elismerés és köszönet a miniszternek azért, hogy a népiskoláik jövőjóért aggódó egyházi köröket ezzel a határozott nyilatkozattal megnyugtatta; valamint azért is, hogy úgy a saját közegei, mint a tanügyi közvélemény zűrzavarába ily tisztán bevilágított. Ennek a nyomatékos és kötelező nyilatkozatnak el kell oszlatnia mindama félreértést és mondva-csinált illúziókat, melyek az állam és a többi iskolafentartók közegei körében újabb időben gombamódra megszaporodtak. Az egyházakat s községeket, melyek a napi sajtó útján is erősen elharapózott államosító nizus nyomása alatt iskolafejlesztő buzgóságukban lankadni kezdettek, tájékozni, inteni, buzdítani fogja ez a nyomatékos kijelentés arra, hogy félretéve az ideiglenesség elkedvetlenítő érzését, új erővel és buzgósággal lássanak az iskolafejlesztés nagy munkájához. Az egyházi tanítókat kiábrándítva korai illúzióikból, arra fogja sarkalni, hogy egyházunk veteményes kertjeiből ne csak az állam felé kacsintgassanak, hanem bizalommal ós hittel függeszszék tekintetűket az őket is dajkáló egyházra. Sőt remélhető, hogy az állami »tanító bácsikcc hányavetiségét is meglohasztja egy kissé ez az okos és tapintatos beszéd, mely az üres heccelésnek és felekezeti ócsárlásnak immár csömörletessé vált tenorja helyébe állami és nem-állami tanítók közé a komoly ós nemes verseny, a testvéries együttérzés és együtt munkálás egészséges hangját és szellemét viszi be. Vajha a tanügyi közkormányzat egész szervezetét áthatná az a conciliáns ós hazafias lelkület, mely a miniszternek eme programmszerű beszédében megnyilatkozott s a magyar népiskolának mind fen tartói, mind 9*