Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-10-18 / 42. szám

azért kiáltjuk a világnak : »Jer és láss«, mintha hitünk bizonyosásságát az ő becses ítéleteitől akarnók függővé tenni, hanem mert szánjuk a világot. II. Es ezzel eljutottam beszédem második feléhez. Az ember a kegyelem által szabadságot és hitet nyer. Hite boldoggá teszi. A hivő ember is csudálkozik, de alázattal ós túláradó örömmel. A hivő ember boldogsága érzetében így kiált fel a zsoltáríróval: »Kicsoda volna nékem mennyekben náladnál több ? és te náladnál egyébben nem gyönyörködöm e földön a. (Zsolt. LXXIII, 25.) Az Istennel való közösségben elmerül a lélek a Krisztus dicsőségének szemléletébe és áhítattal rebegi: »Te szebb vagy minden emberek fiainál«. (Zsolt. XLY, 3.) A keresztyén, a Krisztus menyasszonya, így kiált a mennyei vőlegényhez: »Te vagy az, a kit az én lelkem szereta: (Ézsai. I, 7.). De a megdicsőülés hegyéről le kell szállani, mert az Ur szava szól: »Kit küldjek? Ki megyen el?a Sok ember eltéveszti az Istenhez való közeledés s az Istentől való elmenetel sorát. Sokan tenni, hatni, munkálkodni akarnak, mielőtt az Istent megismerték s lelkeiket mennyei fegyverekkel ellátták volna. Épen azért munkájok meddő ós eredménytelen. Viszont mások, a mikor az Úr Jézust megtalálták, a mikor vLátták az 0 dicsőségét, mint az Isten Egyszülöttének dicsőségét a (Ján. I, 14.) félre vonulnak s a világba visszamenni nem akarnak. Oh az Isten gyermekeinek munkája is sokszor sikertelen s bizony az ón lelkemben is gyakran felszállt a gondolat, hogy többé a világba vissza nem megyek, utakat törni nem próbálok, mert az emberek úgy sem választják az y>egy szükséges dolgota. (Lukács X, 42.) Inkább ott maradok folyvást az Ur közelében s gyönyörködöm az ő szépségében. Az ilyen elhatározásokban csak erősített az a leleményesség, a melylyel a világ a Krisztus országát magától elutasította. Azt már sokszor hallottam, hogy a vallásosság hanyatlóban van s erősödnie kellene, de azért a ki a megszokottnál több helyen is imádkozott, meg aztán nemcsak az egyházat emlegette, hanem azt is, a miért az egyház fennáll : az ilyen embert már — kegyeskedőnek nevezték, a helyett, hogy azt mondták volna: No, hála Isten, végre-valahára e vallásosság emelkedőfélben van. Karácsonyi beszédekben gyakran magasztalták az Úr Jézust, hogy a legnagyobb szegénységet öltötte magára, de azért nagy bűnnek tartották sokan, ha művelt keresztyén ember oly testvérével is kezet szorított, a ki nyolc gimnáziumot nem végezett. Ha a Krisztus hívei nem értek el eredményt, akkor kinevették, ha pedig valami kis eredményt elértek, akkor meg veszedelmes embereknek tekintették őket. Ha félre húzódtak, akkor az volt a panasz, hogy ma már más világ van s az evangéliummal hatni nem lehet; ha pedig sikerekre mutattak rá, a melyeket az Isten segédeimével vívtak ki s a melyekért a dicsőséget neki tulajdonították, akkor azt mondták: Ni, hogy büszkélkednek. Ha az evangelium érvényesítésére új eszközöket is megragadtak, akkor sokan azt mondták: Iíülföldieskednek. Mások meg azt vették rossz néven, ha saját hazájuk és nemzetük jólétét teljes erővel igyekeztek előmozdítani. Ha szilárdul ós hajthatatlanul álltak a megfeszített ós feltámadott Krisztus evangeliuma mellett, akkor azt mondták : Ezek zsarnokok! Elnyomják a szabadságot! Ha pedig mozgékonyak voltak s munkára serkentettek mindenkit s nemcsak a lelkészeket, kész volt a vád: íme ezek az újítók mindent fel akarnak forgatni. E képtelen zűrzavarra, e bűnös makcsságra sokszor azt mondta az én lelkem is: Kérlek Uram, ne küldj engem oda (II. Móz. IV, 10.). De az Úr mégis minden időkben visszaküldte a bűnös ós tévelygő, vakhitben vagy hitetlenségben sínlőclő emberekhez a Mózeseket ós Illéseket, meg az egyszerűbb s kisebb jelentőségű híveket is. Bármily fájdalmas volt az Istentől való elválás s a világban végzett munka, azért mégis engedtek az Isten gyermekei az Űr küldésének. Erezték, hogy az Úrnál való maradásuk tétlenséggé változnék. Másfelől az Úr ellátta őket új erővel, új szeretettel, új reménységgel s az Úr hívei nemcsak az Úr parancsolata iránti engedelmességből, hanem azért is elmentek, mert szivük megtelt boldogsággal s hatalommal, a mely azt mondatta velők: y>Az én szivemben az Urnák igéje olyan volt, mint az én csontjaimba rekesztetett égő tüza (Jer. XX, 19.). Es ez az égő tűz kényszeríti az Úr híveit, hogy a sikertelen vagy nem egészen sikeres munkát újra kezdjék, hogy buzgóbban imádkozzanak, hogy az evangéliumot szóval és írásban terjeszszók, hogy a bűnösöket ós hitetleneket térítsék, hogy a vakhitben tévelygőket világosítsák, a sebeket bekötözzék, a nyomort enyhítsék, a kísértések tüzében járó ifjúságot védjék, a képmutatást megtörjék s így az Úr lelki templomát építsék. Azok, a kik meghallották a hívó szózatot: »Jer és láss«, megértették az Úrtól azt is, hogy y>az aratásra való gabona sok, de az arató kevés (Máté IX, 37.) s a mikor felhangzott az Űr szava : »kit küldjek, ki megyen el? nem félve még saját gyarlóságaiktól sem s bízva az Úrban, alázato-