Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-09-13 / 37. szám

BELMISSZIÓ. Evangelizáeió-e vagy belmisszió? (Folytatás.) II. A belmissziói központi bizottság nyilatkozata az evangelizáció kérdésében. Tudjuk, hogy a németországi protestáns egyházak összes belmissziói mozgalmai élén, mint tanácsoló, irányító testület, a Berlinben székelő kö-ponti bizottság (Der Central-Ausschuss für innere Mission) áll. Ezen hatalmas munkában forgolódó testületnek figyelmét egyáltalában nem kerülte és nem is kerülhette ki dr. Sellnek Kasselben tartott, s általunk a korábbiakban részletesen ismertetett előadása, melyben ő az evangelizáció munkáját állítja erősen előtérbe, bizonyos mértékben rovására a belmisszió egyszerű munkásainak. Ezen irányzat ellen emelte föl tehát szavát a központi bizottság következő, tárgyunkat illetőleg rendkívül fontos, de általában is igen érdekes nyilatkozatában. Az evangelizáció kérdéséhez. Vonatkozással a kasseli belmissziói kongresszuson »A világiak egyházi tevékenysége Isten országában, annak szükséges volta és korlátai* cím alatt kifejtett s a kongresszus által jóváhagyott tételekre: a mi külső tagtársaink és a velünk kapcsolatban álló egyletek képviselői nagyobb köreinek egyetértésével megkísértjük az evangelizáció kérdéséhez való állásunkat a következő tételekben előadni. 1. A belmisszió a maga előállását azon szükségnek köszöni, a mely szerint a nagy tömegeknek az egyháztól és Isten igéjétől való elidegenedésével okvetetlenül szembe kell szállani. Eleitől fogva azt tartotta feladatának, hogy a keresztyéni szeretet munkái által, melyek lényegi tartalmát képezik, necsak a külső bajokon segítsen, hanem azzal minden időben összekapcsolja a Krisztusról való bizonyságtételt is, és ez által az egyháztól elidegenedetteket ismét visszanyerje. 2. Azon lelki ráhatás, mely azért a keresztyén szereteti tevékenység különböző ágaival összeköttetésben eleitől fogva gyakoroltatott, a belmisszió hivatásos munkásai és szabad segéderői részéről, szükség és alkalom szerint olykor-olykor Isten igéjének hirdetésére is kiterjed. így volt ez nevezetesen a városi misszióknál és a vasárnapi iskolákban. Épen így feladatának tekintette a belmisszió oly intézmények létesítését, a melyek által a rendszeres egyházi gondozást időszakonként nélkülözőknek, mint pl. a Hollandia-járóknak és a vasúti munkásoknak az ige prédikálásával és a lelki gondozással utánok menjen. Jegyz Hollandia-járók — Hollandsgánger-ok munkások, napszámosok, kik egyes németországi vidékekről a tavaszi munkák elkezdésekor Hollandiába mennek, hol a földek munkálása által néhány hónapon át tisztességes keresethez jutnak. A belmisszió tehát utánok megy ezen földi munkásoknak is, hogy a külföldön el ne veszítsék egyházuk és hazájuk iránti szeretetüket. Cs. L.) 3. El kell azonban ismerni, hogy a szükség, mely abban áll, hogy a lelkészi hivatal és az egyházközségek egyéb szervei nagy néprétegeket nem érnek többé, és nem érhetnek többé el, a nagy városok tömeges gyülekezeteiben, de több vidéki gyülekezetben, valamint a diasporai kerületekben is oly fokot ért el, hogy azt azon alkalmilag kisegítő munkálkodással, meg a belmisszió műveiben rejlik, leküzdeni többé nem lehet. 4. Ezen szükség legyőzése végett Isten igéjének rendkívüli módon való hirdetésére van szükség. Az Isten igéjének ezen, nem a helyi lelkészi hivatalhoz, sem a rendes gyülekezeti isteni tisztelet helyéhez és formájához nem kötött, hanem a viszonyok különbözősége szerint szabadon alakuló nyilvános hirdetését evangelizációnak nevezik. 5. Bár ilyenformán az evangelizációt a belmisszió egyik jogosult munkájának kell elismerni, mégis egy teljesen külön helyet foglal az el ennek ágazatai között. Mert míg a belmisszió főbb munkái, nevezetesen a diakoniának, valamint a mentő és megőrző szereteti tevékenységnek széles körei, valamint a társadalmi életformáknak az evangélium szellemével való átjáratása az egyház hivatalos működése mellett is folyton megtartja a maga jogosultságát: addig az evangelizációt mindig csak mint szükségben segítőeszközt kell tekinteni, mert helyére, mihelvest az csak lehetséges, alapelvileg a szervezett egyház működésének kell lépnie. 6. Minél kevésbbé tagadja meg az egyház azon jogát és kötelességét, hogy a rendkívüli szükségekkel az evangelizáció útján is szembe szálljon: annál eredményesebben, annál nagyobb nyomatékkal és sikerrel léphet föl azon szektáskodó üzelmek ellen, melyek az evangelizáció neve alatt itt és ott gonosz módon előtérbe léptek, és az evangelizációt annál könnyebben vezetheti áldásos utakra. 7. Az evangelizáció egészséges alakulásához szükséges dolog, hogy az a maga tevékenységével az egyház történelmileg fejlődött rendelkezéseit ne törje át, és azok mellé ne állítsa magát oda önállólag. Sokkal inkább arra törekedjék. hogy az egyháznak szolgáljon, annak szervezetébe illeszkedjék be, és a rendszeresen beállított lelkészi hivatal tevékenységének támogatása által a gyülekezeteket segítsen építeni. 8. Az legyen azért az általános szabály, hogy valamely gyülekezetben vagy e gyülekezetek valamely körében való munkálkodását csak a lelkészi hivatal és ezzel együtt az egyházi gyülekezeti orgánumok meghívására vagy legalább ezek beleegyezésével fejtse ki. A hol rendkívüli szükségek fenforgása esetén az ilyen egyházi evangélizáció berendezése elé elhárítbatlan akadályok tornyosulnak, ott a keresztyén lelkiismeretre kell bízni azon kérdés eldöntését, hogy vájjon valamely formában jogosult leszen-e a föllépés. De annyit legalább is meg kell követelni, hogy ilyen helyen az evangelizációt ne más, mint valamely egyházilag elismert belmissziói közeg rendezze be és vezesse. 9. Az evangélisták áldásos tevékenységének benső előföltétele abban áll, hogy ők szilárdul és tisztán az egyház hitvallásában álljanak, és kellő képesség, szellemi józanság és érett keresztyén jellem mellett a népies építő beszédmód adományával kiváló mértékben rendelkezzenek.