Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-08-30 / 35. szám

egy lépéssel előre vitt bennünket a világ megismerésében. De azért még sem titkolhatjuk el, hogy az evolutionisták minden hipothesisét nem fogadjuk el készpénzül. Mert bár az összes organikus élő lények fajaik és nemeik szerint egy folyton emelkedő lépcsőzetet, egy oly szorosan összefüggő láncsorozatot alkotnak is, melyből ha itt-ott egy láncszem kiesett, az ásatagokból nyilván kitűnik, hogy az a hiányzó tag, az a hiányzó tag valaha megvolt, csak úgy veszett ki: de mégis az összes élő lényeknek egy vagy néhány sejtből való kifejlődése előttünk nagyon is merész és problematikus elméletnek tetszik. Mert az organikus lényeknek nemeik s fajaik szerint való lépcsőzetes sorakozásának tényével szemben áll az az általánosan ismert tény, hogy a különböző nemek között éles határvonal van vonva. Minden szerves lény, növény és állat egyaránt a saját neme szerint való utódokat hoz. Mióta a világ áll, senki sem szedett »tövisről szőlőt, vagy a bojtorjánról fügét«. Mióta az emberiség eszmél, a lefolyt 4—5 ezer év alatt, nem szerzett senki oly tapasztalatot, hogy akár egy csapásra, akár lassú elváltozás útján, az elődöktől teljesen elütő, külön nemet alkotó alakok álltak volna elő. Sőt minden azt bizonyítja, hogy alakjukra, tulajdonságaikra, szóval egész mivoltukra nézve a mai állatalakok teljesen megegyeznek a pár ezer év előtti Őseikkel. A különbség legfeljebb az, hogy a meglevő nemek keretén belől levő fájok közt új válfajok keletkeztek, akár a domestikáció, akár más valamely erő behatása alatt. Mint például az egyszerű vadkörtéből és vadalmából az emberi kultiválás alatt közel 400 fajta nemes körte és alma válfaj állott elő. A lovaknak, szarvasmarháknak, juhoknak stb. is számtalan válfaját hozta létre a domestikáció. Azonban, az evolutio, legyen bár munkaterét illetőleg ily szűk térre szorítva, vagy legyen neki oly nagy szerepe a természet háztartásában, mint a természettudósok állítják, szerintünk a Teremtőnek dicsőségéből és bölcseségéből nem von le semmit is. S mindenesetre különösnek, csaknem érthetetlennek tartjuk, ha egy természettudós a teremtő és teremtés gondolata fölött, mint valami gyermekmese fölött mosolyog és egész komolyan állítja, hogy minden a mi van vagy lett, a természeti erők »véletlen* egymásra hatásából lett. Holott senkinek sincs annyi alkalma meggyőződni a felől, hogy a természetben nincs esetlegesség, hanem mindent céltudatosság és tervszerűség hat át, mint a természetbúvárnak. Egy kutató elmének, mely ismeri az ok és okozat közötti viszonyt, mely a természetben minden téren rendet és törvényt észlel, önkénytelenül, még önmegtagadással is rá kell arra jönni, hogy a vak és Öntudatlan erők mögött egy rendező kéz van, hogy a törvény, melynek megismeréséhez ész, értelem kell, csak értelem által állíttathatott fel. Szerintünk a teljes igazság az, hogy a fejlődést megelőzte, a teremtő »legyen* szó. Különben, Sajó fejtegetéseiből két fontos, a természettudománytól is igazolt s a theologiában rég ismert gondolat emelkedik ki. Az egyik, az ember egyetemes és öröklött romlottsága, a másik pedig, hogy az ember elől nincs végképen elzárva az út. A romlottságtól megszabadulhat, nemesedhetik, tökéletesedhetik. A theolog-iában e két gondolat, az eredendő bűn és a váltság nevén ismeretes. E két tény a keresztyénség sarkalatos alapelve. Ha az ember nem nemesedhetik, nem tökéletesedhetik, hiába való a Megváltó eljövetele. Hiábavaló a prédikálás, a nevelés, hiábavaló minden törekvés. -(Vége köv.) Csizmadia Lajos. TÁRCA. A református egyház. Református egyházunk rendkívül hasonlít az őskeresztyén egyházhoz. Az ifjú keresztyén egyház fölött nemsokára megalakulása után kitört az üldözések vihara. Alig kezdték az apostolok az evangéliumot prédikálni; jött az erőszak s a hatalmas ellenség börtönbe vetette, sőt halálra hurcolta őket. Református egyházunk is vérrel lett keresztelve. Gyilkos gyűlölettel állták körül bölcsőjét. A máglya fellobogott s ezeren fizettek halállal az evangéliumhoz való hűségökért. Az első keresztyén egyház vértanúi a halálla' szemben oly szilárdságot és szelídséget tüntettek föl, a mely rendkívül elősegítette a keresztyén egyház elterjedéset és győzelmét. Református egyházunk vértanúi nem kevésbbé tűntek ki állhatatosságuk s bátorságuk által. Szolgáljon erre nézve néhány példa bizonyságul. Az apostolok cselekedeteiről szóló könyv István vértanú haláláról értesít. Ellenségei kivitték a városon kívül s vad gyűlölettel megkövezték. Teste csupa seb volt; a vér patakokként folyt róla. De mégis így sóhajtott fel nyugodtan: Uram Jézus! vedd magadhoz az én lelkemet! Uram, ne tulajdonítsd nekik e bűnt! Traján császár idejében Ignácot, János apostol tanítványát, Ántiochiában elfogták, bilincsbe verték s Rómába hurcolták, a hol a circusban a vad állatok elé vetették. Halála előtt ily módon tett bizonyságot az Úr Jézus iránti égő szeretetéről: »Én azt keresem, a ki értem vérét ontotta ; azt szeretném látni, a ki az én megigazulásomért feltámadott. Ez az a kincs, a mely után az én lelkem vágyódik. Én az Isten búzája vagyok. Hadd tépjenek s zúzzanak széjjel fogaikkal a vad állatok; így leszek az Úr Jézushoz méltó kenyérré*. Tizenhat századdal később e tiszteletreméltó alakok újra felelevenedtek a hugenottákban. Ezek is bátran néztek szembe a halállal s gyáva félelem nélkül és csendes békességgel sziveikben tettek bizonyságot arról, hogy a Krisztus az ő életök. Legyen elég ez alkalommal két példa, Berquin Lajos és Du Bourg példája. A máglyát a Gréve téren állították fel. Berquin Lajost, e kiváló tudóst és írót, az eretnekség vádja alapján halálra ítélték. Egy szekéren vitték a vesztőhelyre s egy kortársa azt mondja róla, hogy oly nyugodtan ült azon, mintha csak dolgozó szobájában ült volna; arcán békesség honolt, mint azén, a ki az örökkévalóság dicsőségét szemléli. Még néhány szót akart a tömeghez intézni, de a zaj és kiáltozás megakadályozta e szándékában. Teljes nyugalommal adta át magát a hóhérnak, a ki azt a megjegyzést tette: »Még sohasem láttam valakit ily keresztyéni módon meghalni*. Ugyanazon a helyen végezték ki néhány évvel később du Bourg jogtudóst, a parlament tagját, Franciaország diszét, virágát. Egész Páris ott volt a vesztőhelyen, tanulók, nemesek és a nép. A máglya mellett így imád-