Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-08-30 / 35. szám

szellemi világuk tiszta, derült. Vidám lelkületűek, jóakaratüak, föltétlenül becsületesek. A maga érdekeit nem tolják előre. (Ejnye, de különös. Hiszen az az evolutio, a mely Istenről, mint az evolutio főtényezőjéről nem tud, azt vallja, hogy a fejlődés alapja épen saját érdekeink előretolása. Épen azért ez a mondat úgy tévedt Sajó Úrhoz az evangéliumból. A nafuralismusban nincs helye. Szerk.) A természetet, a tudományt, a művészetet, a valódi élvezeti tárgyakat méltányolni tudják. E mellett külsejök esztetikus szép, kellemes. Mint polgárok minden külső kényszer és fenyíték nélkül is megteszik azt, a mit az általános egyenletes és egyforma jólét érdekében tennie kell. Ilyen ember, mondja tudósunk, a való életben igen nagy ritkaság. Csak a könyvekben, regényekben találkozunk velők. De hogy aztán e könyveket a legtöbben lelkesedéssel olvassák, bizonysága annak, hogy az emberek azokat az alakokat követendő mintaképekül elismerik. Az elérésükre, megvalósításukra való vágyakozás az emberi természetben gyökerezik. És elérésük fizikailag nem is lehetetlen. Mert ma is vannak, a kik e mértékhez közelebb állanak, mint az emberiség zöme. Hogy miért nem lett ilyen az emberiség ? Sajó arra is megfelel. Az oka az evolutióban rejlik. Szerinte a természeti kiválasztás nem előre kitűzött magasabb célok szerint és nem e célokhoz mért tudatossággal megy végbe, hanem köznapiasan szólva »vaktában«. Vagyis a létért való küzdelemben minden lehetséges, a mi fizikailag nem lehetetlen. A természeti kiválasztás útján nem mindig a legszebb, illetőleg a legnemesebb tulajdonságok maradnak győztesek. Mert az nincs tekintettel arra, a mit magunk és társadalmi életünk nyugalma, megelégedettsége végett szeretnénk vagy a mire vágyódnánk. Csak azokat a tulajdonságokat fejleszti ki szükségképen, a melyek a faj fentartása végett, az adott természetes viszonyok közt szükségesek. Eszményi célok nem jutnak szükségképen megvalósulásra, noha nincs kizárva, hogy mellékjáradékként szerepeljenek. Ez állításának megmagyarázására az öröklés nagy törvényéből és abból a tételből indul ki, hogy valamennyi társadalmi jelenség az idegrendszerben és működésében leli magyarázatját. A mi idegrendszerünk elképzelhetetlen hosszú ívsorozatnak hosszú munkája. Mostani természetünket úgy örököltük. S mivel társas viszonyainkban alapjában véve ma is ugyanazok a jelenségek uralkodnak, melyek hajdanában, természetünk se különbözhetik alapjában őseink természetétől. A mindenfelé talált őskori leletek pedig kézzelfoghatólag bizonyítják, hogy az ember ragadozó faj volt. Az ölés dicsekvésük tárgya volt már a történelem előtti időben is. A tömeges ölés, a »háború«, már a kőkorszakot megelőzte. E szakadatlan küzdelemben ha voltak békésebb természetűek, háttérbe szorultak, legázoltalak. S midőn a gyilkos és rabló természetűek maradtak csupán az elet színpadán, egymással mérkőztek. Ismét a féktelenebb, a vadabb győzött. Tudósunk innét származtatja, hogy a rablás, ölés, lopás, csalás és veszekedésre való hajlam az idegrendszer e kóros nyilvánulásai oly általánosak az emberekben, hogy az idegrendszerbúvárok kétségbevonták a teljesen ép, egészséges idegű emberek lételét. Innét van az, hogy a tömeget mániasok izgatják. Azok szerzik meg szimpathiáját, a kik szenvedélyére, fanatismusára appellálnak. S ezen nincs mit csodálkoznunk, öröklött tulajdonságokkal van itt dolgunk. Mindezek megvoltak az ősökben. E nem ép idegzetű emberek előnyben voltak a többiek felett, mivel a létért való küzdelemben azok győznek, azok maradnak meg és azok szaporodnak tovább, a kiknek az adott viszonyokhoz legalkalmasabb szervezetük van. Különben a kiválasztás már rég kiküszöbölte volna e kóros alakokat. A hadviselés ma már megváltozott, de a létért való küzdelem és a természeti kiválasztás most sem kedvez a nemesebb tulajdonok kifejlődésének. Az erőszak ki-kitör. Az embertársak elnyomása, megrövidítése, a más rovására való gazdagodás vigan foly tovább a fortély, ravaszság, csalás, hazugság alkalmazásával. A háborúskodások lecsillapulta óta az emberiség, haladt ugyan, de nem javult sem testileg, sem erkölcsileg, mert a győzelem azé, a ki nem válogatja a fegyvert. Most az a kérdés, lehet-e? s ha igen, mi módon lehet jobb »ember-anyagot« előállítani? Az emberiség immár tudatára jutott annak, hogy állapota nem jó, nem boldog. S az ember boldogítása jelszóvá lett. Vannak, a kik politikai, törvényes vagy forradalmi változásokkal akarják sorsunkat javítani. De-munkájuk hiába való; mert az ember az marad, a mi volt, nyugtalan önző faj, a mivé a kiválasztás tette. Ismét mások, mint az amerikai szekták vallástételekkel akarnak jobb és tökéletesebb társadalmi rendet teremteni. De ez a módszer is csütörtököt mond, mivel boldogot, boldogtalant összetoborzanak, feledik a közmondást »az alma nem messze esik fájától*. Azt hiszik, ha kellő prédikációk tartásában nem lesznek restek, előáll a jobb társadalmi rend. De a hol száz ember jutott is egybe, mihelyt az újdonság ingere elpárolgott, kiütött nyomban az öröklött ősi természet s a kis társaság {elbomlott. A régi mesterséges kiválasztás pedig, melyet a társadalmak eleitől fogva alkalmaztak, tudniillik a hóhér segítségül hívása nagyon brutális valami. A helyes kiválasztásra a természettudomány nyújtja az igazi módszert. Az emberiség igaz javulása csak úgy várható, ha a természettudomány vívmányai, különösen a psychologia, az idegtan, az öröklés törvényei fogják diktálni a jövő institúcióit. Siker csak úgy várható, ha a legkiválóbb, legönzetlenebb, legbékésebb és legkellemesebb természetű embereket kiválogatnák és azokat, a kik az elfogadott elvekhez nem alkalmazkodnának, eltávolítanák közülök s így járnának el számos ember öltőn át: akkor az idők folyamán számos évtizedek hosszú során át mindenesetre keletkeznék egy megfelelő ember-anyag. (Ö beata simplicitas! Szerk.) Az eszményi ember, ki most csak képzeletünkben él, állítja Sajó Károly, úgy válhatik valamikor testté, ha a morális, észbeli és testi tulajdonságaikra nézve legkiválóbb egyének kiválasztatnak és az egymásután következő generációikon a kiválasztás szakadatlanul és következetesen folytattatik. De javaslatát a következő fellengző szavakkal kiséri: Azok az eredmények, melyeket az ehhez hasonló eljárás a kertészetben és a háziállatok közt produkált, bizonyítják, hogy minő hihetetlen mértékben tökéletesedhetik minden szervezet, a melyet valóban ehhez értő emberek vezetnek tovább a mesterséges kiválasztásnak kezdetet igen, de véget nem ismerő folyamatain. Ez már nem vaktában való átalakulási processus, hanem öntudatos, céltudatos és így határozott irányban haladó. És ha a puszta természeti erők, hogy, úgy mondjuk, »véletlen* egymásra hatása a protozoákból emlősöket, madarakat. stb. tudott fejleszteni a levegő és föld uraivá tenni, mire képes akkor a tudomány fegyvereivel és segédeszközeivel, a kellő ismeretekkel felruházott és határozott célok szerint működő emberi ész! (Lásd ehhez: Ézs. 47, 10. és Ézs. 14, 13—14. verseit. Szerk.) így beszél a tudomány embere. Áz evolutio eszméjében bizonyára van valami nagyszerű, a mi hatalmas erővel ragadja meg az elmét. Az sem tagadható, hogy a kifejlődés elvének a tudományban való alkalmazása jó