Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-08-30 / 35. szám

ben olvasható, összesen mintegy 32 hasábot tesz ki, úgy hogy egyszerre közölve Lapunknak egy (kétíves) számát egészen betöltené. Igen szép latinsággal van írva s rakva van a szentírásból és az egyházi atyák mííveiből vett idézetekkel, melyeknek száma közel másfélszáz. Jellemzésére elmondhatjuk ugyanazt, a mit dr. Horton anglikán lelkész az anglikánokhoz intézett encyklikáról mondott. Egyfelől bámulatot keltő tudás és ismeret, szeretetteljes szellem, másfelől azonban téves alapokból kiinduló gyenge logika jellemzik leginkább e mindenesetre nevezetes és sok tekintetben mesteri alkotást, A bevezetés két első pontja, eredeti szövegében, így hangzik : »Satis cognitum vobis est, cogitationum et curarum Nostrarum partém non exiguam illuc esse conversam, ut ad ovile in potestate positum summi pastoris animarum Iesu Christi revocare devios conemur. Intento in bac re animo, non parum conducere salutari consilio propositoque arbitrati sumus, Ecclesiae effigiem ac velut lineamenta describi; in quibus praeeipua eonsideratione dignissima unitas est, quam in ea, velut insigne veritatis, invictaeque virtutis, divinus auctor ad perpetuítatem impressit..« A pápa gondolatainak s fáradozásának egyik főtárgya tehát, hogy a tévelygőicet Krisztus aklába visszatérítse s ezen üdvös tervének s szándékának előmozdítására nézve hasznosnak, szükségesnek látja, hogy az egyház képét, ösmertető jeleit, melyek közt legfőbb az egység, kifejtse és előadja. Az egyház — így folytatja tovább — a Krisztus teste, ha tehát test (corpus), akkor látható (oculis cernitur); a miből következik, hogy nagy, sőt veszélyes tévelygésben vannak azok, a kik láthatatlannak tartják az egyházat. Itt van a fő eltérési pont, mely az ecclesia visibilis et inv isi bilis fogalmának evangelium és tényellenes összezavarása és egyesítése folytán mindaddig lehetetlenné teszi a keresztyén egyházak egyesülését, míg a róm. katholikus egyház ezen téves princípiummal nem szakít; a mit pedig soha sem fog megtehetni, mert ezen alapelvvel egész szervezete, sőt lényege a legbensőbb egybeköttetésben áll. Az ösmertetett alaptételből már igen könnyen levezeti az encyklika a rég ösmert eredményeket: a látható és egységes egyház, melynek látható feje, Péter apostolfejedelem utódja, a mindenkori római pápa. A ki a róm. kath. egyháznak nem tagja, tehát a ki a r. pápa főnökségét el nem ösmeri. az kívül van Krisztus egyházán, az nem tagja a Krisztus testének. Mivel azonban milliók és milliók vannak, kik a nagyban elterjedt hihetlenséget gyűlölik, Jézus Krisztust Isten fiának és Megváltónak elösmerik és vallják, mindazáltal messze tévelyegnek az ő jegyesétől, az egyháztól: egyenesen felhívja őket a pápa, hogy reá hallgassanak és atyai szeretetét fogadják el, vagyis térjenek a r. kath. egyház kebelébe. Sőt hasonló indulattal még azokat is hívogatja magához, kik az igaz Istent, az ég és föld Alkotóját, atyjoknak ösmerik és vallják; mert senki sem lehet Istennek fia, ki Jézus Krisztust testvérének, az egyházat pedig anyjának nem ösmeri. Nekünk úgy tetszik, hogy e tételben a Krisztus teste, az egyház, egyenesen fölébe van emelve a főnek, a Krisztusnak! Az encyklika szerint különben már megvan az egy akol: a r. kath. egyház, melynek pásztora a Jézus Krisztus helyettese: a római pápa. Semmi más nem szükséges, csak a kívül tévelygő juhok és báránykák térjenek be az akolba. A pásztor szeretettel hívogatja őket. Tagadhatatlan, hogy ez lenne a legkönnyebb módja a keresztyénség egyesítésének. Csak az a baj, hogy a kívülállóktól voltaképen nem egyesülés, de meghódolás kívántatik; különösen tőlünk, evangeliumi protestánsoktól nem kiván kevesebbet a római pápa, minthogy ismét felvegyük a szolgaság igáját, melyet a dicső reformátorok Isten segítségével, több mint negyedfélszáz évvel ezelőtt szertetörtek. Mi azonban a, szabadságban, melylyel minket a Krisztus megszabadított, megállunk, és nem kötelezzük meg magunkat ismét a szolgálatnak igájával (Gal. 5, 1.). A kitűzött magasztos célt, a keresztyénség egyesítését tekintve, a pápa encyklikájának aligha van nagyobb jelentősége és értéke, mint azon magyar kálvinista ember ötletének, ki nagyon egyszerű és könnyű dolognak tartotta a protestáns uniót; legyenek — úgymond — a lutheránusok kálvinistákká. Mi pedig azt mondjuk: legyenek a pápisták az evangelium igaz híveivé s meg lesz az unió. A rabszolgaságba azonban vissza nem megyünk. Historicus. Az evangelium és az emberi nem tökéletesedése, A Természettudományi Közlöny folyó évi március havi füzetében Sajó Károlytól »A természettudományok és az emberi nem tökéletesedése* címmel egy érdekes értekezés jelent meg. Sajó, mint látszik, telivér evolutionista és agnosta Tisztán természettudományi szempontból és tudománya elvei szerint foglalkozik azzal az érdekes kérdéssel, miként van az, hogy az ember, bár földünkön a legelőrehaladottabb faj, azért mégis absolute nagyon távol áll attól »a kívánatos mintaképtől«, melyet természettudományi ismereteink, illetőleg a más állatokon tapasztalt adatok alapján jogunk volna magunknak felőle alkotni ? Midőn a »kivánatos mintaképről beszélünk — mondja a nevezett tudós — kétféle hasznos és szép tulajdonságokat kell föltételeznünk, először olyanokat, a melyek neki magának válnak javára és másodszor olyanokat, a melyek embertársainak hasznosak és kellemesek. Csak az oly ember tekinthető igazán a földi élet koronájának, melyben e két tulajdonság egymással tökéletesen összhangban van. Egyik se harapózik el a másik rovására. E »mintakép* szerint tehát az az emberi faj a tökéletes, melynek individumai épek, egészségesek. Látásuk, hallásuk, szaglásuk, tapintásuk finom és éles. Izomzatuk erős, mozdulatuk ügyes, biztos, harmonikus, minőt csak egyeseken találunk. Szerveik, a gyomor, máj, szív, tüdő hibátlanul működnek, agyvelejök pedig szabatosan. Ezért