Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-08-23 / 34. szám

kedtünk meg. És ha egyetlen egyház sincsen is arra feljogosítva, hogy egy ilyen misszionáriusnak in partibus infídelium lelkészi jelleget kölcsönözzön, felavatást adjon, mert az ilyen ember oda megy. hová őt a Lélek hajtja, és nem köti ő magát valamely egy egyház korlátai közé, és ha az egyház nem is támogathat anyagilag olyan munkát, mely más egyházakra is kiterjed: nehézségeket semmi esetre sem fog útjába gördíteni. A mi egyházainkba csak lelkészeket küldenek ki és pedig egy gyülekezetbe mindig csak egy lelkészt. Mi csak helyi lelkészeket ismerünk, s időleges lelkészeink nincsenek. A pogányok közt szolgáló misszionáriusokat is azért küldik ki, hogy gyülekezetet alkossanak. De az evangélista az ő prédikálásai és egyeseknél azokhoz csatlakozó lelki gondozása által nem alkothat gyülekezetet, hanem legkedvezőbb esetben csak a hitéletre támadottaknak egy konventikulumát hagyhatja hátra. Én ezt a magam részéről nagy sikernek tekintem, habár az ilyen konventikulumok utólagos kezelésének, melyet a rendes lelkészre szoktak hagyni, megvannak is a maga nehézségei. Épen úgy nem kevésre becsülendő még azon pillanatnyi siker sem, hogy a tömegek egyszer ismét meghajlottak az evangélium előtt. Ezen sikerek összeköttetésben állhatnak az evangélisták fölléptének világi voltával, mint a kik nem a templomban s nem hivatalos lelkészi öltönyben, hanem mint a nép fiai közül valók lépnek elő az istenige hirdetésére. De az is bizonyos, hogy ezen sikerek nem az evangélisták előképzésének világi voltával állanak kapcsolatban, mert Sehrenek is, és egy másik ismert nevű német evangélista, von Sehlümbach is tanult theologusok. Általában azt mutatja az egyháztörténelem, hogy nincsen a nagy néphitszónokok között olyan, a ki széleskörű és külön theologiai képzettséggel ne rendelkezett volna. Gondoljunk csak az újabbkor legnagyobb ilyen hitszónokára, Spurgeonre, mily rendkívüli olvasottsággal és nagy tudással rendelkezett ő, vagy mellette a német Frommel és JBaur ! A tanultság azonban, ha nem adja is meg a népies beszélésre való természeti képességet, még kevésbbé akadályozza azt. Ezen természeti adományhoz, melyet épen úgy állíthatnak az Isten szolgálatába, mint a hogy bizonyos szocialisztikus vándorprédikátorok üdvtelen célokra használják azt: hozzájárulhat még a Szentlélekkel való külön felruházottság is. Ez természetesen nincsen hozzákötve semmiféle, sem theologiai sem másnemű előképzettséghez. A Szentléleknek bizonyára hozzájárulása van a legtudatlanabb emberhez is, de a tanulatlant az sem képes szónokká tenni. Ha a Szentlélek beszélni akar egy ilyen ember által, az is csak akkor teheti ezt, ha arra alkalmas képzett nyelvet talál. Az a képzettség, melyet a Jobanneumban tanuló evangélisták nyernek, egyes az általános műveltségre képző tárgyakon kívül, a megrövidített theologiai kurzusban áll. És ha sokan bizalmatlankodással tekintenek azon képzettségre, melyet ifjaink a theologiai iskolákban nyernek, mint a mely nem tudja őket kellőleg tájékozni a lelkészi hivatal gyakorlati feladataiban, s ha sokan bizalmatlanok a mostani tudományos theologia iránt: ebből csak az következik, hogyha semmit sem ér az egész theologia, melyet a leendő rendes lelkészek tanulnak, még kevesebbet érhet az a fél, melyre az evangélistákat képző iskolában oktattatnak a növendékek. Ha a reformáció egyháza a lelkészi állásra való meghívást valamely egyetemen vagy theologiai iskolában nyerhető előképzettséghez kötötte: ez azért történt, mert a magasabb képzettségnek a római katholikus klérus fölötti főlényét könnyen kitapasztalhatta. Az egyetemek, a főiskolák helyzete azóta ugyan nagyban megváltozott. A reformáció korabeli egyetemi theologiai főiskolák voltak, melyeken a biblia és a tudomány közötti ellenmondás ki volt zárva; a mai egyetemek a szabad tudomány iskolái, melyeken a tudás és a hit ellentétbe jöhetnek egymással. Azon félelemmel, hogy ezen állapot maradandó lesz, bátran szembeállíthatjuk azon igazságban való hitet, mely csak egy lehet és a mely végül úgy is fogja magát kinyilatkoztatni. De bizonyára jobb is az, ha a theologus a maga korának műveltségét annak forrásánál, de egyetemen tanulja meg, mintha a napisajtó termékei után élődnék. Római katholikus részről is súlyt helyeznek az egyetemi képzésre, csakhogy ők róm. katholikus egyetemeket akarnak. És ezen iskolákon egy tantárgyat nem lehet eléggé mélyrehatólag tanítani, t. i. a bibliát! De hát, szigorúan nézve, mennyi nyelv- és történetismeret szükséges ahhoz! Az evangélista-iskola csak olyan egyéneket talál a maga céljaira alkalmasoknak és veszen föl tagjai közé, kik bizonyos lelki előfeltételeknek megfelelnek, nevezetesen hogy »személyes üdvtapasztalattal bírnak, a hitben megállanak és a szentségben növekesznek«. Ámde Pál apostol szerint »a lelkeknek megválasztatások ajándékát a Lélek osztogatja* (I. Kor. 12, 10), melyet az Úr épen olyan kevéssé igért meg egy evangélizációi bizottságnak, mint a hogy nem tagadott meg egy egyházi lelkészvizsgálati testülettől. És ha egy bizottság olyan elővigyázattal képes eljárni, hogy csak azokat bocsátja ki, kiknek lelki és szellemi rávalóságáért jót mer állani, ehhez neki csak szerencsét kívánhatunk és nála mindenesetre ez a fődolog. De egy egyházi hatóság helyzete meglehetősen más. Hogy a lelkészi hivatalt az összes egyházi hatóságok nem mellékhivatásnak vagy az elhagyható foglalkozásnak, hanem élethivatásnak tekintik; hogy azt egy meghatározott gyülekezethez akarják múlhatatlanul csatolni: annak megvannak a maga jó utai, melyeket néhány evangélistának esetleg magasabb természeti adománya egyáltalában nem rendít meg. Bátran kétkedhetünk abban, hogy az evangélizáció ilyen formájában, t. i. mint vándorprédikálás, valaha valódi élethivatás lehetne. Azon nagy követelményeknek, melyeket például egy Sehrenek elé a szektákkal való eljárásmód tekintetében állítanak, ő csak úgy képes megfelelni, hogy a lelkek gondozására missziói szolgálatában és lelkészi hivatalában éveken át készítgette elő önmagát. Ő lelkész volt és az is fog újra lenni, A többiek pedig, kik egyenesen csak evangélistái képzést nyertek, mint városi misszionáriusok, belmissziói háziatyák stb. nyernek állandó és áldásos működési tért. Az tehát a lényeges ezen új jelenségnél, hogy nálunk is akarják kellő módon és arra alkalmas emberek által az egyháztól teljesen elidegenedett tömegek közé vinni a római katholikus egyházban szokásos missziói prédikálást, és hogy a Johanneumnak mindenesetre hasznavehető módon többféle egyházi szolgálatban való segédkezésre betanított növendékeit lelki adományaik és képességeik mértéke szerint felhasználják. De azt a lángoló buzgalmat, mely ezen világiakat hevíti s melyet különösen ezen intézmény felállításánál tapasztalunk, egyáltalában nem akarjuk kicsinyelni, annyival is inkább mert el kell ismernünk, hogy a gnadaui értekezleten felajánlott szolgálatról mindig úgy beszéltek ott, mint a mely a lelkészí hivatalt terhelő feladatok segítésére, támogatására akar állani. Az ilyen segítőtársakat szívesen kell üdvözölnünk, és arra kell törekednünk, hogy buzgalmi tevékenységüknek tért nyissunk egyházunk határain belől. De ha némelyek a lelkészi hivatal azon ilyen segítő-